HÁTTÉREMBEREK

Önzetlen pontőrök: jelvényosztás biciklivel

Ha már annyira számítottak rájuk, még egyik unokájuk keresztelője előtt is pontőrködést vállalt Győri Péter és felesége, Cifka Borbála, akik azt sem bánják, ha órákat ülnek-állnak a hidegben: a lényeg, hogy segíthetnek másoknak.

„Láthatatlanok”, de nélkülözhetetlenek – hétfőnként jelentkező új sorozatunkban olyan emberekkel foglalkozunk, akik nélkül egyetlen szabadidős verseny sem zajlana le zökkenőmentesen, ám akik nincsenek a reflektorfényben. Akiknek a befutóérem vagy a siker helyett egy-egy mosoly a fizetség és a főnyeremény. Sorozatunk negyedik részében következzen egy pedagógus házaspár, Győri Péter és felesége, Cifka Borbála.

Szinte mindenütt együtt: Borbála és Péter

Péter nyugdíjas pedagógus, felesége pedig még mindig tanít a Fekete István Általános Iskolában.

„Mindketten csak egy helyen dolgoztunk” – jegyzi meg Péter, mire neje hozzáteszi: hűséges típusok. Valahogy így vannak a túrázással is: egyszer eljegyezték magukat a természetjárással, és azóta nem tudnak, nem is akarnak elszakadni tőle. Győri Péter már több mint hétszáz teljesítménytúrán vett részt indulóként, és azok száma sem alacsony, amelyen feleségével együtt segített.

„Az egyik hozta a másikat – kezdi a férje által Borikának hívott asszony. – Tapasztalt túrázóként tudtuk, mennyire fontosak a pad másik oldalán ülők. Kellenek pontőrök, oklevélírók, etetők, akik tudják, hogyan kell vigasztalni a rettenetesen fáradt túrázót. A pontőr lehet undok is, de mi sose voltunk azok, szerintem részben ugyanis a pontőrök határozzák meg a túra hangulatát. Nyilván a hosszabb túrákra igaz ez, nem a tíz-húsz kilométeresekre, de fontos, hogy érezzék az indulók, törődünk velük, hozunk még két követ, hogy le tudjanak ülni, megkínáljuk őket csokoládéval, magnéziummal, van egy-két jó szavunk hozzájuk.”

Mosolyogva mondják, vannak túrák, amelyekre már úgy jönnek a visszajáró indulók: „Ez Péterék pontja.”

A cudar idő sem tántorítja el őket

A páros két tagja nagyjából minden volt már egy-egy túrán: előzetesen végigjárták az útvonalat, szalagoztak, bontották a pályát, beszedtek mindent, amit a versenyhez kiraktak, seprűként működtek. „Fontos a pályabejárás, különösen azoknál a túráknál, amelyeket nem évente rendeznek meg. Meg kell nézni, nem kerítették-e le valamelyik részt magánterületnek, nem zárta-e le az erdészet a pálya egy szakaszát. Mindez azért kell, hogy az indulók ne a túra során szembesüljenek a nehézségekkel” – mondja Borika, míg Péter az ellenőrzőpontokról kezd beszélni.

„Azért ez megér néhány percet, hiszen ki vagyunk téve az időjárás viszontagságainak. Egy-egy téli teljesítménytúrán kimerítő lehet néhány órát ülni a hidegben, sokszor fedett hely sincs, dolgoztunk már áprilisban hóesésben is. Mondhatnám, hogy a szabadidőnk feláldozása mindez, de mégsem fogalmazok így, hiszen ez sosem áldozat. Rengeteg barátságot köszönhetek a túrázásnak. Előfordult, hogy régen a hajnali postavonattal, egykor vagy kettőkor utaztam Vasvárra, és gyalogoltam ismeretlen helyszínen tizenkét órát. Örültem, hogy megismerkedtem valakivel, aki azóta is a jó barátom. Ami pedig a túraszervezői-segítői feladatot illeti: még sosem volt olyan alkalom, hogy a végén ne azt mondtuk volna egymásnak Borikával: ez szép nap volt.”

A páros már-már fogalom a túrázók körében, számítanak rájuk.

„Egyszer ki akartuk hagyni a Hegedűs Róbert-emléktúrát, mert Hanna unokánk keresztelőjét tartották, az pedig egyszeri alkalom az életben. A szervezők azonban annyira szerették volna, hogy menjünk, hogy direkt egy korai pontra tettek minket, míg mások azt is megszervezték, hogy levigyenek minket a helyszínről. Szinte az autóban öltöztünk át, de legalább mindkét helyen ott voltunk” – idézik fel együtt a kedves emléket.

Sokszor az időjárás is kegyes a túrázókhoz – és a pontőrökhöz is

Máskor „postáskodást” vállaltak.

„Történt egyszer, a Turul-túra annyira jól sikerült, hogy a sok induló miatt nem jutott mindenkinek jelvény. Az oklevelet odaadtuk és felírtuk a nevet, címet, kinek kell még jelvényt vinni. Később elkészültek, mi pedig elkezdtük kihordani őket. Szinte mindenhova biciklivel mentünk, pedig Gödöllőre, Veresegyházra, Dunakeszire és Pákozdra is vezetett az utunk. Sokat szervezkedtünk, hogy amikor mégis vonatra szálltunk, visszafele még hol, kinek adjuk oda a jelvényt. Néztek nagyokat, amikor bekopogtattunk akár egy hónappal később, hogy akkor mi most hoztuk a Turul-túra jelvényét – nyilván addigra már mindenki azt hitte, hogy elfelejtettük” – mosolyog a házaspár.

Végezetül pedig álljon itt egy idézet, amelyet Péter vett kölcsön Szepes Máriától, kifejezendő, mit is jelent nekik az önkénteskedés a teljesítménytúrákon.

„Egy ember soha nem magányos, ha érdekli egy másik ember sorsa. Segíteni mindig lehet, mindig lehet egy kicsivel többet adni.”

Sorozatunk korábbi részei:
A sárga szoknyás, mosolygós lány – Ádám Krisztina
Gesztenyés pulyka és dobostorta a célban – Székely János
Kiszakadás a betonkockából – Harsányi Henrik

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.