A Spartathlon láthatatlan hősei: a kísérők

A futónak csak futnia kell, minden másra ott vannak a kísérők. Persze ez nem ilyen egyszerű, de nyilván nagyban megkönnyíti a futók dolgát, ha jól összeszokott csapat segíti a versenyzésüket.

Czunyi Károlyról a verseny előtt írtunk itt a Csupasporton, most felesége osztotta meg velünk gondolatait arról, hogy milyen volt a verseny kívülről. A cikkben megszólal Tóth Attila párja, Varga Ágnes is, aki már hatodik alkalommal vett részt a Spartathlonon, valamint a magyar különítmény egyenpólójának felelőse, Oertel Nándor is, aki állandó szerzőnk, Vágó Boglárka kísérőjeként vett részt az idei versenyen is, és kulisszatitkokat is megoszt az olvasókkal.

Czunyi-Takács Anita: „Féltem őt az újabb kudarcoktól, de hiszek benne, erőt fog meríteni abból, amit az elmúlt években átélt.”

Két éve már jártam a versenyen, amikor Roskovics Miklós Spartathlon-teljesítését segítette Karesz, így az útvonalat, a szintrajzot és a szabályokat jól ismertem. Három éve minden hosszú versenyen ott voltam, amelyen indult a férjem, így most sem volt kérdés, hogy megyek. Vaczkó Zsolt és Allaga Tamás voltak a nevesített, regisztrált segítői, én pedig hozzátartozóként ültem a kísérőautóban.

Hétfőn már kint voltunk Athénban, a péntek reggeli rajt előtt, még szerda este együtt beszéltük át a szabályokat és a frissítési, motiválási kéréseit. A frissítését Karesz maga rakta össze, szertartásosan, a saját elképzelése szerint.

A 2016-os athéni maratoni óta most láttam először boldogan, mosolyogva futni. Nagyon élvezte a versenyt addig, amíg nem jött a gyomorprobléma. Nem ez volt az első ultratávú verseny, amelyen szenvedni láttam, de ez most más volt. Az agresszív gyomorproblémára elkezdtem elérhető megoldással felkészülni a frissítőponton, felhívtam edzőjét, Lőrincz Olivért, és Veress Béla rutinos kísérő párja, Zsófi is segített. Közben Zahorán Jani segítője, András látta őt, amikor összeesett, természetesen nem hagyta ott, nagyon lelkiismeretesen elért minket, és az ősi Korinthosztól gyorsan visszaautóztunk. Amikor megláttam, megállapítottam, hogy itt most valami tényleg nagyon nem stimmel, és hálás voltam, hogy relatíve jól van. A verseny innentől nem érdekelt, az órát és az állapotát látva próbáltam nyugodt maradni, nem elveszteni a fejem, és gyorsan elkezdtem a tanulságokat összeszedni.

Már rutinos vagyok, egy sikeres versenyre jut egy feladott is. A versenyzésével, felkészülésével nagyon sokszor nem értek egyet vele, ugyanakkor már megtanultam tőle a versenyfrissítés alapjait, és igyekszem a lehető legtökéletesebb segítőjévé válni. Teszem a dolgom, figyelem a mozgását, írom az adatokat, csak rá koncentrálok, leginkább az apróságokra. Látom a fejlődését, ahogyan lépésről lépésre megérik arra, amit kitűzött maga elé.

Varga Ágnes: „Minden alkalom egyszeri alkalom, ezt a versenyt már nem futjuk újra, és bepótolni sem lehet.”

Egyértelmű volt, hogy megyek Attilával Görögországba. A Spartathlon fantasztikus élmény! Szeretem a tájat, az ételeket, a görögöket. Szeretem Attilát a saját közegében látni. Az évközben csendes és visszahúzódó párom ilyenkor egy hetet végigbeszélget. Jó találkozni rég nem látott barátokkal, együtt az asztalnál beszélgetni, az Akropolisz árnyékában sétálgatni, együtt úszkálni a tengerben, egymás sikerének örülni. Egyszerűen csak együtt lenni. Eddig is együtt mentünk mindegyik Spartathlonra, tudom, hogy mennyire nagy próbatétel, szerintem úgy a jó, ha együtt megyünk az úton végig. Mindig jó érzés Attilát versenyzés közben közelről látni. Szeretek elmenni vele versenyre, mert kicsit olyan ez, mintha az évközbeni sok próba után végre elmehetek az előadásra is. Az persze nem jó, ha szenvedni látom.

A kísérésre egy esős vasárnap délután készültem fel, úgy öt és hat óra között. Figyelmesen végighallgattam Attila előre gondosan megírt tervét. Mivel Attila nagyon precízen megírta a frissítési tervet, nekem csak az volt a feladatom, hogy betartsam, főleg, hogy ne késsek le egy pontot se. Előre feliratozott csomagjaim voltak, amelyeket a frissítőnapló alapján a megfelelő helyeken kiosztottam neki. Attilát nagyon könnyű kísérni, mert ha jól van, vagy semmit sem csinál úgy, mint ahogy a tervben szerepel, tehát elengedem a tervet, vagy mindent pontosan úgy csinál, tehát nincs miért izgulni. Ha meg rosszul van, akkor zombi üzemmódba kapcsol, és mindent lenyel, amit a kezébe adok.

Attila egész évben becsületesen edzett, odaadással készült a versenyre. Én értetlenül, de csodálattal szoktam figyelni a napi tréningjeit. Ő eltűnik futni, miközben én megfőzök, sorozatot nézek, ágyterítőt horgolok, barátnőkkel csacsogok, nekem örökös „meló”, amit ő csinál – elképesztő! Ezért hát nyilván nagyon szurkoltam, hogy minden úgy sikerüljön, ahogy tervezte. Már éppen túl voltunk a versenynek azon a részén, amelyet egyikünk sem kedvel igazán, az idő is kezdett hűlni, és a frissítés is rendben ment. Attilának láthatóan gyorsult a tempója. Ekkor jött a gondtalan tinédzser a biciklijével. Minden alkalom egyszeri alkalom, ezt a versenyt már nem futjuk újra, és bepótolni sem lehet. Csak elengedni tudjuk. Ez van.

Oertel Nándor: „Egyszer vissza kell jönnöm futóként”

Először 2015-ben izgultam végig a Spartathlont a számítógépem előtt, és nagyon megragadt bennem a verseny hangulata. Következő évben elhatároztam, hogy szeretném támogatni a magyar csapatot. 2016-ban hivatalos Hungarian Spartathlon Team logót terveztem, és elkészítettem a csapatpólókat is minden indulónak. Abban az évben még mindig itthonról figyeltem végig a versenyt, de érlelődött már bennünk Ádám barátommal a gondolat, hogy a következő évben valamilyen formában a helyszínen lehessünk.

2017-ben valóra vált az álmunk, kapóra jött hozzá Vágó Bogi, akinek még nem volt kísérője, és szívesen fogadta a felkínált segítségünket. Ebben az évben Bogi sikeresen teljesítette a 246 km-es távot, nagyon büszkék voltunk rá és magunkra is, hogy végigcsináltuk. Voltak kemény részek, de sikerrel vettünk minden akadályt. Többször beszéltünk előtte, egyeztettünk Bogi edzőjével is a frissítés pontos menetéről, tudnunk kellett mindent, mert egy ilyen versenyen tervezni kell azzal is, hogy a futó már nem emlékszik, mikor mit evett-ivott, és nekünk kell figyelni, hogy bevigye a szükséges szénhidrátot, vizet, sót stb. Izgultunk végig, nehogy elrontsunk valamit, és esetleg rajtunk múljon a sikeres teljesítés.

Menet közben persze minden évben segítettük a környezetünkben lévő többi futót is, amikor szükségük volt egy kávéra, sótablettára, jégre vagy akár csak néhány motiváló szóra. A frissítésnek, segítségadásnak komoly szabályai vannak a Spartathlonon, nem lehet akárhol segíteni a versenyzőknek. 42 km-nél lehet először, majd 80-nál, utána pedig kicsit sűrűbben, 15-20 km-enként. Ilyenkor érintkezhetünk, és adhatjuk neki oda a pontra küldött csomagját, illetve egyéb dolgokat, amire szüksége van, és a kocsival hozzuk magunkkal (száraz ruha, fejlámpa, töltő, kaja, magnézium, ilyesmi). Máshol nem találkozhatunk vele hivatalosan, ezt folyamatosan cirkáló versenybírók ellenőrzik, és ki is zárhatják a futót, ha a kísérők nem tartják be a szabályokat. Egy körözős versenyen ez sokkal egyszerűbb, mert ott nem kell folyamatosan haladni a futóval, és rövidebb időközönként (körönként) lehet frissíteni, segíteni őket.

Miután mindkettőnknek családja és sok munkája volt, próbáltunk a lehető legrövidebb ideig Görögországban maradni. Ez azt jelentette, hogy kivezettünk felváltva 15-16 óra alatt, majd aludtunk egyet, pénteken indult a verseny, úgyhogy fent voltunk kb. 40-42 órát, majd aludtunk egyet, és indultunk haza, ami megint 14-15 óra vezetést jelentett. Nagyon elfáradtunk, de amilyen élményeket kaptunk, az minden fáradtságért kárpótolt. Fantasztikus volt látni közelről a futók küzdelmét önmagukkal, a pontokon lévő személyzet kedvességét, odafigyelését. Maga a pálya kevés helyen szép, máshol pedig forgalmas város, büdös olajfinomító, kietlen pusztaság vagy éppen kamionoktól hemzsegő országút, de olyan csodálatos az egésznek a hangulata, hogy azonnal megfog, és nem ereszt. Már itt eldöntöttem, hogy egyszer vissza kell jönnöm futóként, és az elhatározás csak tovább erősödött második és harmadik alkalommal. Közben persze (amikor már én is nagyon fáradtam) váltakoztak bennem az érzések: ezt úgysem tudom megcsinálni, ki van zárva, hogy teljesíteni tudjam, mert a versenyzőkön is azt láttam, hogy haláltusát vívnak időnként; de aztán (mint ahogy ők) én is átlendültem a holtponton, és megint azt éreztem, hogy felkészülök, eljövök, és megcsinálom én is.

2018-ban egyértelmű volt, hogy ismét szeretnénk ott lenni, kicsit már úgy éreztük, hogy hazamegyünk. Ismertük a pályát, nem izgultunk, hogy eltévedünk, tudtuk és tettük a dolgunkat végig. Ebben az évben, hogy kicsit izgalmasabb legyen a verseny, lecsapott Görögországra a Zorba nevű medikán (mediterrán hurrikán), viharos széllel és hatalmas mennyiségű csapadékkal. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a rajtkor szemerkélő eső folyamatosan szakadó esőre váltott, és 30-36 órán keresztül el sem állt. Hihetetlen erőpróba volt ez a futóknak, segítőknek és a pontokon lévő személyzetnek is. Átfagyva, szétázva futották végig az egész versenyt. Bogi sajnos a hegy lábánál feladásra kényszerült.

2019-ben harmadik alkalommal álltunk a rajtnál Bogival, és negyedik alkalommal készítettem el a csapat hivatalos pólóit. Ismét 42-43 órát voltunk fent, Bogival és a körülötte lévő futókkal haladtunk folyamatosan. Szomorú pillanatokat éltünk át, amikor a futóink kicsúsztak egy-egy ponton a szintidőből, vagy más probléma miatt kényszerültek feladni a versenyt, de vidám pillanat sokkal több volt, így amikor láttuk, hogy szépen haladnak, és minden rendben van. Fáradtak, de előkaparnak valami titkos energiaforrást, és folytatják útjukat pontról pontra. Menet közben egyre jobban úgy szemlélődtem, hogy mit tennék én, ha most itt futnék. Sokszor mély gödörbe kerültem én is, és nyugtáznom kellett harmadik alkalommal is, hogy a Spartathlon nem Ultrabalaton és még egy félmaraton, hanem annál sokkal nagyobb kihívás a folyamatos, több kilométeres emelkedőkkel, kóbor kutyákkal és a padkára szorító kamionokkal. Egyfelől előnynek érzem a pályaismeretet, mert tudom, hogy hol mi fog várni rám, ha jövőre kisorsolnak, és futhatok itt, másfelől nehéz lesz, mert előre tudni fogom végig, hogy hol mivel kell megküzdeni – végtelen emelkedők, kietlenség, sötét éjszaka, kiszámíthatatlan időjárás, verseny a szintidővel. Bogi szépen haladt a versenyen, sokáig bőven a szintidő előtt volt, de sajnos a hegy felé közeledve folyamatosan csökkent az előnye. Beálltak a lábai, és nehezebben tudott futni, mint kellett volna. A 43-as CP-re érve (133 km) néhány percet kicsúszott, és nem folytathatta tovább a versenyt. Szomorúak voltunk, de sajnos egy ilyen versenyen nincs tuti recept rá, hogy valaki újra és újra sikeresen végigcsinálja, még akkor sem, ha már többször teljesítette.

A téren a hangulat óriási volt. Mindenki a magyarokról beszélt. A fiúk között első, második, ötödik, tizenkettedik helyezett, a nőknél első helyezett érkezett sorban. Minden egyes beérkező futó fáradtan, de hihetetlen megnyugvással érkezett a célba, és érintette, csókolta meg Leonidász lábát. Ekkor megint elfogott az érzés, hogy ezt nekem is át kell élnem. Este a díjkiosztón kétszer hallgattuk meg a magyar himnuszt, és büszkén tapsoltuk meg a dobogósokat. Az athéni gálára már nem tudtunk elmenni, mert vasárnap sietnünk kellett vissza, úgyhogy legalább egy újdonság marad nekem is jövőre. Ha pedig nem sikerül bekerülnöm a sorsoláson, akkor ismét, negyedszer is kísérőként leszek ott, mert az élmény kihagyhatatlan!

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.