Csapdák és határok hobbisportolóknak

Többségünk nem profi, mégis, a szenvedélyes mozgásigénylésünk időnként kedvezőtlen irányba tolódik el. Mi a teendő, ha a megszállottság átlépi az élvezeti küszöböt? Véleménycikkünk.

Érdekes ez a hobbisport. Kedvtelésből mozgunk, de az edzéstervet hivatásos edzőtől kérjük. Szinte minden hétvégén versenyekre járunk, ami nyilván nem jelent olimpiai kvalifikációt, de van dobogó, érmet is osztanak, díjat és elismerést is adnak, sőt már a nevezésért is ajándék jár. Tehát még nem is értünk el semmit, de már elismernek – a „részvétel a fontos” elv alapján. Csapda 1.0.

A jobb teljesítmény érdekében táplálkozástudományi tanácsadók, dietetikusok írnak étrendet, versenyzés közbeni frissítési stratégiát.

Már csak tápanyagértékben gondolkodunk, bevásárlásnál az edzés előtti-közbeni-utáni energiaforrásokra gondolunk, így elfelejtünk mosószert vagy kutyakaját venni. Félhavi fizetést költünk táplálékkiegészítőkre, vitaminokra, ásványi anyagokra, nyomelemekre, izotóniás italokra, zselékre, regenerációs termékekre, amelyektől – nem is titkon – jobb teljesítményt várunk. Csapda 2.0.

Az eredményesség és a fejlődés pedig megköveteli, hogy a fő sportág mellé – jelen esetben legyen a futás –, keresztedzésként járjunk nyújtani, jógázni, erősíteni, törzsizmot, mélyizmot fejleszteni, kerékpározni, úszni. A tökéletes regeneráció érdekében gyógytornásznál, masszőrnél, csontkovácsnál is illik rendszeres látogatást tenni. A mentális tréningről sem volna szabad megfeledkezni, adott esetben még jó volna sportpszichológushoz is járni, feldolgozni a sikert, a kudarcot, sérüléseket, örömöt, bánatot, boldogságot.

És akkor ott állunk gyakorlatilag profi sportolói edzésóra-terheléssel – hobbisportolóként.

Dolgozó emberként, családfőként, háziasszonyként, munka, gyerekek, idősödő szülők, nagyszülők, kutyák, macskák, ház és kert körüli teendőkkel a nyakunkban, mosás, főzés, takarítás, vasalás terhe mellett.

Tele elvárásokkal, kitűzött célokkal, versenynevezésekkel, amelyekhez a családi nyaralások időpontja és a munkahelyen az éves szabadságolási ütemterv is igazodik. Csapda 3.0.

 

Hobbisportolóként megéri túlhajszolni magunkat? Kockáztatva a sérülést?

 

Paradox helyzet. Mókuskerék. Amikor a hobbiból félig életcél, mondhatni, szenvedély lesz. A célért pedig bármire képesek leszünk, félretéve családot, barátokat, munkát. A kérdés: vajon megéri? Meddig érdemes elmenni? Mennyit ér az a félmaratoni, maratoni vagy Ironman-idő? Miért van erre úgy igazából szükség? Mitől lesz több az ember általa? És ha, tegyük fel, megvan az a kezdet kezdetén elérhetetlennek tűnt álomidő, akkor attól kezdve minden szép és jó? Mit változtat ez valójában az ember valódi értékrendjén? Mikor mondjuk azt, hogy ez így már nem az a hobbi? Hanem annál jóval több. Megszállottság. Amiért bármit megteszünk. Miközben az átlagos hétköznapi elvárások, a teljesítménykényszer, a megfelelni akarás agyonnyomják az átlagos hétköznapi létet.

Alapvetően a hobbisportok célja az általános kikapcsolódás mellett a jó közérzet, a kiegyensúlyozottság fenntartása és az egészség megőrzése.

Nyilvánvaló, ha valaki gyerekkorában (él)sportolt, és többéves kihagyást követően felnőttként újra belecsöppent az amatőr versenyek világába, ahol újra ráérez a siker ízére, óhatatlanul magával ragadja a hév. És ebben nincs is semmi kivetnivaló. A gond akkor kezdődik, ha a kezdeti eredményességgel automatikusan együtt járó fejlődési igényt a hobbisportoló nem tudja helyén kezelni.

Az igazi probléma akkor alakul ki, amikor a hobbisport olyan szinten eluralja az egyén életét, ami már nem illeszthető egy hobbisportoló átlagos hétköznapi életvitelébe. Akkor bizony átléptünk egy határon, ami rövid távon sérülésekhez, hosszabb távon a sporttól való teljes elszakadáshoz, legrosszabb esetben pedig emberi kapcsolataink megromlásához is vezethet.

 

 

Egyetlen hobbisport sem mehet kapcsolataink, családunk vagy szeretteink rovására.
Fotó: shutterstock

 

A legfontosabb, hogy időben felismerjük, ha a határ közelében járunk, és ne támadásnak éljük meg, ha szeretteink, a hozzánk közel állók erre felhívják figyelmünket. Általában a legegyszerűbb mindig azt bántani, akit a legjobban szeretünk, aki tükröt tart elénk. Legnehezebb pedig önmagunknak őszintén beismerni, hogy annak a valakinek igaza lehet. Nyilván nem az lesz a megoldás, hogy feladjuk az álmunk, amiért már hónapokon keresztül, rengeteg áldozatot meghozva küzdöttünk, legyen az egy gyors félmaratoni vagy egy első maratoni vagy az egyéni csúcs megdöntése. Az álmainkról nem mondhatunk le, és nem ebben kell meghozni a kompromisszumot. Sokkal inkább a megvalósítás mikéntjén kell változtatnunk, amelyhez talán az első lépés, ha egy-két napra visszavonulót fújunk, és átgondoljuk: tulajdonképpen mennyit ér az a célidő?

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.