Pontosan egy hónap van hátra a nagyatádi Ironman-versenyig, de a felkészülésem sajnos nem úgy alakult, ahogy terveztem. Ez az ötödik alkalom, hogy Nagyatádon rajthoz állok, de olyan korábban még nem fordult elő, hogy a távot áprilisban, májusban, esetleg júniusban ne teljesítsem legalább egyszer – most különböző okok miatt nem jött össze.
Ezen a hétvégén az ezerötszáz méter úszásból, negyven kilométer kerékpározásból és tíz kilométer futásból álló Vasi Vasemberen veszek részt, majd egy héttel később Kaposváron lesz verseny, amelyen az Ironman felét kell teljesíteni.
A teljes táv, amely Nagyatádon vár a versenyzőkre, háromezer-nyolcszáz méter úszás, száznyolcvan kilométer biciklizés és a maratoni futás – ennek pont a fele az előírt mennyiség Kaposváron.
A Vasi Vasember azért jó felkészülési alkalom, mert körülbelül harminc percet leszek vízben nagyjából százhatvanas pulzussal, hetven-hetvenöt percet biciklizem százhetvenes pulzussal, illetve négy és fél perces ezresekkel, száznyolcvanas pulzussal futom le a tíz kilométert – vagyis végig a piros zónában leszek, az első pillanattól kezdve teljes erőbedobással kell haladni, ami ugye Ironman-versenyen képtelenség. Szakértők azt mondják, egy verseny két edzésnek felel meg. A körülmények, a hangulat, a többiek, az adrenalin, a sportágak közötti váltás intenzitása, azaz minden más a versenyen, mint edzésen, ezért biztos vagyok benne, hogy a szombathelyi és a kaposvári esemény jól szolgálja majd a felkészülést Nagyatádra, ahova nagyon szeretek járni. Az idei lesz a harmincadik verseny.
Amikor először jártam ott, nekem is újdonság volt, hogy az újoncok zöld sapkában állhatnak rajthoz; akik legalább egyszer már teljesítették a távot, fehér sapkát hordanak; és van egy nagyon szűk, irigyelt társaság, a piros sapkásoké. Utóbbi a TTT, vagyis a Tízen Túliak Társasága – lenyűgöző teljesítmény tízszer legyőzni ezt a távolságot. Nemrégen hallottam a Húszat Hágó Huszárok elnevezésről, amely a Nagyatádon hússzor célba érőket illeti. Én egy ilyen embert ismerek, persze nem csak én – Szebeni Andrást, Bandi bácsit minden triatlonos jól ismeri. Az Operaház zongorahangolója egyetlen Ironmant hagyott csak ki, eddig huszonnyolcszor rajthoz állt, és minden alkalommal célba ért – lehet, hogy utolsóként, de kit érdekel! Bandi bácsi nagy kedvence közösségünknek. Azt még nem tudom, mi lesz az elnevezésük azoknak, akik harmincszor legyőzik Nagyatádot… Mondjuk, HHHH, vagyis Harmincszor Halt Hősi Halált. Na jó, csak vicceltem, de valamit majd ki kell találni…
Harmincszor Haladt Hősiesen, ez már javaslat lehet az elnevezésre.
Nemrég gondolkodtam rajta, hogy amikor az ember egy ilyen versenyen rajthoz áll, s a Gyékényesi-tó partján várja a startot jelző ágyúszót, mire gondol. Meggyőződésem, hogy abban a pillanatban a legbátrabbak is félnek, mert tíz-tizenkét vagy tizennégy óra intenzív és folyamatos sportolás áll előttünk, amely fájdalommal, sokszor hányással, rosszulléttel jár, mégis csodálatos az utazás.
Ott, a tó partján a vízbe ugrásra várva jöttem rá, miért is csinálom ezt: legalább aznap hős lehetek saját szememben, esetleg a szeretteim körében, és gondoljunk csak bele, milyen ritkán adódik ilyen az ember életében! Csecsemőt is ritkán mentünk ki az égő házból, vagyis ritka, különleges alkalom ez, nekem megér minden erőfeszítést.
