Csúcshódítások: romantikából üzlet

A fogyasztói társadalom utolérte és fel is zabálta a hegymászást, amely alaposan átalakult az elmúlt évtizedekben. Az ember „megszelídítette”, amit két folyamat határozott meg.

Az elmúlt évtizedekben alapvetően két folyamat határozta meg a hegymászást, és mindkettő a fogyasztói társadalom igényei miatt alakult ki.
Egyrészt a kilencvenes években a Himalájában elkezdtek terjedni a kereskedelmi expedíciók, amelyek gazdasági céllal jöttek létre annak érdekében, hogy sok pénzért gazdag külföldieket juttassanak fel a világ legmagasabb pontjára, a 8850 méter magas Mount Everestre. Másrészt a sziklamászás egyre inkább elveszítette alpesi jellegét, a természetből a mászótermek melegébe költözött, ahol nem lehet leesni, nem kell fagyoskodni és sátorban aludni.
Az első esetben a hegymászásból pénzkereső munka lett, a második esetben a mászás egy vakmerő, természetközeli életformából versenysporttá alakult át. Aránylag gyorsan jutottunk át ezen az átalakuláson, ami pedig nem lett volna szükségszerű, hiszen valamennyi sportág megváltozott az idők során, de egyik sem ennyire alapvetően.

Nagy valószínűséggel a hetvenes-nyolcvanas évek elképesztő himalájai sikerei ágyaztak meg a kereskedelmi expedíciók kialakulásának, amely sajnos természetes következő lépcsőfok volt az egyre inkább elanyagiasodó világban. Amelynek kirakata azt hirdette, hogy minden megvehető, még a Mount Everest is.

Reinhold Messner, Jerzy Kukucka és sok más – klasszikus értelemben vett – hegymászó nyolcezres hegyeken aratott sikerei ugyanis bizonyították, hogy bármi lehetséges.

Az ember pedig sosem tudott mértéket tartani, főleg, ha pénzről van szó; a kereskedelmi expedíciók megjelenése és elszaporodása mára odáig jutott, hogy az Everest megmászásának 99 százaléka eszerint történik. Serpákkal, kikötelezett úton és mesterséges oxigénnel, a csúcson kávéval, szelfivel és mosolygással. Ma már nincs hírértéke annak, ha valaki feljut a világ legmagasabb pontjára, egy átlagember pedig már nem is tud különbséget tenni az oxigénes és az anélkül történő mászás között.

Sir Edmund Hillary elsőként mászta meg a Mount Everestet (Fotók: AFP)

A tragédiák sem voltak túl nagy hatással a jelenségre, az 1996-os, a 2014-es és a 2015-ös esetek után legfeljebb lezárták arra a szezonra az alaptábort, de semmi több. Ha egy pillanatra belegondolunk, ez nagyon messze áll attól a szemlélettől, amelyet az Everest első megmászói, Sir Edmund Hillary és Tenzing Norgay, vagy akár a hegymászás hőskorában maga Messner (fenti képünkön) és egy letűnt kor alpinistái vallottak.

A jelentkezők ma tömött sorokban állnak a kihívásból látványossággá vált hegy lejtőin, ahol semmi mást nem kell csinálniuk, csak kivárni a sorukat és néha csúsztatni egyet a fix kötélre csatolt mászógépükön.

A kereskedelmi expedíciók a hegymászás középszerűvé tételének fő motorjai voltak, mert ugyan szépen hangzik a szlogen (amely mögé bújnak), hogy a hegymászás mindenkié, de ne legyünk álszentek: valójában itt rengeteg pénzről van szó. A serpák számára, akik lassan átvették az üzletet, ez már csak egy jól jövedelmező munka, és ez nem is fog változni az elkövetkező évtizedekben. Az igazi hegymászók (mert azért még ők is léteznek) pedig más, kevésbé hangzatos kihívások felé fordultak.

A klasszikus alpesi sziklamászásra nyugodtan ráaggathatjuk a romantikus és a hősies jelzőt, mert a maga nemében ilyen volt. A hegymászók egyik fő tulajdonsága egykor a bátorság volt, ahogy nekivágtak olyan félelmetes szikláknak, mint az Eiger, a Matternhorn vagy a Grandes Jorasses északi fala. A harmincas évektől egyre vakmerőbbé váló kísérletek egyik mozgatórugója a felfedezés volt, ami – a bátorsággal együtt – már kiveszőben van.

Az előző példával ellentétben azonban ez egyáltalán nem rossz folyamat, hiszen a mászótermek elszaporodásával nemcsak a tevékenység háttérbázisa „ugrott meg”, hanem azt is jelzi, ez a mozgásforma egyre népszerűbb.

A mai rohanó világban, amikor mindenkinek egyre kevesebb a szabadideje, valóban szükség van rá, hogy egy órára le lehessen ugrani munka után edzeni, a falmászásnál pedig kevés mozgásforma képes (fizikailag) jobban karbantartani az embert.

Évről évre nehezebb a klasszikus hegymászók feladata (Fotó: AFP)

A felfedezés vágya azonban eltűnt a mai generációkból, mint ahogy a bátorságot is legyőzte a komfort. De azért senkit sem lehet hibáztatni, mert az ember a kihívás mellett szereti a biztonságot is, ezért sokkal jobban motiválja, hogy a teremben vágjon neki egy nehéz útnak, mint, mondjuk, az Eiger északi falán próbálkozzon. És jól is teszi, mert ehhez a felfogásváltozáshoz valószínűleg az is hozzájárul, hogy a globális felmelegedés miatt a hegyek egyre veszélyesebbek lettek, egyre több a sziklaomlás, a klasszikus utak széthullanak, mert a gleccserek, a jég és a hideg sem tartják már össze őket.

2020-ra pedig véglegesen versenysporttá válik a mászás, merthogy ott lesz a tokiói olimpia programjában. Hogy mi lesz ennek a hatása, még nem lehet tudni, de – az előző példával ellentétben – nagyszerű dolog, az biztos.

(Megjelent a Nemzeti Sport Csupasport mellékletében 2019 márciusában.)

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.