Lavinák: a legnagyobb ellenség

Bár nem vagyunk alpesi nemzet, és sípályánk is csak tucatnyi van, a síelés nálunk is rendkívül népszerű. Már csak azért is érdemes körüljárni a legnagyobb potenciális veszélyforrást: mit tehetünk a lavina ellen?

Minden síelő rémálma, hogy lavinabalesetbe keveredik, ami valóban az egyik legnagyobb veszélyforrás a hegyek között. Rengeteget olvasni és hallani arról, milyen veszélyes egy ilyen hógörgeteg, mennyire nehéz elkerülni, és ha megtörténik a baj, mennyien esnek áldozatul. A számok nem hazudnak, az Alpokban száz síelőből és snowboardosból, akit lavina ragadott magával, alig több mint ötvenet tudnak megmenteni.

A legtöbb baleset ugyanakkor abból a felelőtlenségből származik, hogy a síelők alábecsülik a veszélyt, mondván, kiépített pálya közelében biztosan nincs lavinaveszély.

Ez azonban csak addig igaz, amíg el nem hagyjuk a kiépített pályát, ahol az éjszakai munkálatoknak köszönhetően a pályarendszer másnapra nemcsak élvezhető lesz megint, hanem biztonságos is. A kiépített területeket ugyanis lánctalpas pályakarbantartó-gépek, ratrakok járják be, amelyek nemcsak elsimítják, de tömörítik is a havat, amely így reggelre újra kemény felületet képez, az egymás alatti rétegek pedig nem csúsznak el egymáson.

MI A LAVINA? A lavina vagy más néven hósuvadás a hegyoldalról nagy tömegben és nagy sebességgel lezúduló hótömeg, amely elsodor mindent, ami az útjába kerül. Kialakulásnak oka az, hogy minden havazás vagy hóvihar új hóréteget rak rá az előzőre, és az egymáson lévő rétegek tulajdonságai folyamatosan változnak a szél, a napsütés, a hőmérséklet és a gravitáció hatására.

Ha ezek a rétegek nem kötődnek stabilan egymáshoz, 25 és 50 fok közötti hólejtőkön könnyen elcsúszhatnak egymáson, és meg sem állnak a lejtő aljáig. Ezt nevezzük lavinának, ami lehet természetes, amely az időjárás hatására keletkezik, például a nagy és tartós meleg miatt a legfelső hóréteg meggyengül, és lehet mesterséges, mint például a robbantással elindított lavinák vagy azok, amelyeket síelők, snowboardosok vagy hegymászók indítanak el véletlenül.
Ez utóbbi a legnagyobb veszélyt jelenti a hólejtőkön tartózkodó emberek számára, amit jól jelez, hogy Ausztriában például a hegyi balesetek több mint kilencven százalékát lavinák okozzák.

HOGYAN TUDJUK ELKERÜLNI? Még ijesztőbb szám, hogy ezek a balesetek csaknem nyolcvan százaléka azokat éri, akik a kijelölt pályán kívül síelnek: vagy ők maguk okoznak lavinát, vagy egy társuk súlya alatt törik meg és szakad le a hótömeg. Ennek elkerülése először is fokozott figyelmet követel, nézni kell a pálya szélén lévő jelzéseket, ezek ugyanis pontosan mutatják, hol a pálya határa, és hol különösen veszélyes elhagyni azt. Ennek pedig mindig megvan a kockázata, csak saját felelősségre tehetjük, a karbantartó sem vállal felelősséget azért, ami a pályán kívül történik. A veszélyes lejtőket lezárják, és 1-től 5-ig terjedő skálán osztályozzák, a leggyakrabban egyébként a 3-as, közepesen veszélyes jelzésnél alakul ki lavina.

Pályán kívüli utakat keresni már csak azért is kockázatos, mert a síelők az ismeretlen terepen (főleg a snowboardosokat különösen vonzó szűz hóban) nem mindig látják, mikor jön szembe egy nem várt akadály, így nem csak a lavináktól kell tartani. Emlékezzünk csak a korábbi Formula-1-es versenyző, Michael Schumacher tragédiával végződő, 2013 szilveszteri síbalesetére.

A lavinák elkerülése miatt fel kell ismernünk a jeleket, például a negyven foknál meredekebb lejtőket (ezeket lavinalejtőknek is nevezzük), amelyeken fokozott a kockázat.

Indulás előtt mindig nézzünk utána a környék lavinahelyzetének, mert pontosan feltüntetik, hol kell számolnunk vele és hol nem. Nem árt újra hangsúlyozni, hogy a kijelölt sípályát ne hagyjuk el, de ha már megtesszük, sose legyünk egyedül! Ez különösen fontos, hiszen tudunk figyelni egymásra, és hangos kiáltással figyelmeztetni a másikat, ha lavinát észlelünk, de segíteni is, ha erre kerül a sor.

HOGYAN LEHET SEGÍTENI? Sose síeljünk túl közel egymáshoz, mert így kisebb az esélye annak, hogy valamennyiünket magával ragad a hógörgeteg, és jóval nagyobb az esélye a sérült társ megmentésének. A sítúrázók mindig vigyenek magukkal úgynevezett Piepset, ami a mellkasra csatolható jeladó-vevő készülék, bekapcsolva pedig egyre sűrűsödő csipogással jelzi az eltűnt hollétét. Indulás előtt mindig próbáljuk ki a működését.

Lavina esetén azoknak a síelőknek, akik elkerülték a balesetet, pontosan kell figyelniük, hogy társukat hol ragadta el a hótömeg, és ez alapján hova érkezhetett a lejtő aljára. A baleset után ugyanis következik a versenyfutás az idővel: minden percben drámaian romlanak az áldozat túlélési esélyei a fulladás és a kihűlés miatt (tizenöt perc múlva pedig drasztikusan lecsökkennek), így a többiek egy másodpercet sem veszíthetnek.

Amint megállapították, hol lehet a szerencsétlenül járt síelő, azonnal keresni kell a Piepsszel a pontos helyet, és hacsak nincs veszélyes helyen, haladéktalanul el kell kezdeni ásni,miközben azonnal hívni kell a mentőket (112-es telefonszám), nem szabad rájuk várni. Így jó eséllyel már a kiérkezésük előtt sikerül rábukkanni a sérültre.

MIT TEGYEN, AKIT ELSODORT A LAVINA? Azonban nemcsak a társak, hanem mi magunk is tehetünk valamit a sodrás ellen, ha már belekerültünk. A legnagyobb veszélyt az jelenti, ha a görgeteg mélyére kerülünk, aminek sajnos igen nagy az esélye, mivel az ember „sűrűsége” jóval nagyobb, mint a hóé. Próbáljunk meg belekapaszkodni kiálló tárgyakba, fákba, bokrokba, sziklákba, ha vannak ilyenek, miközben a síléc és a síbot ledobásával, a száj becsukásával, a lábunk felhúzásával és kapálózással igyekezzünk a felszínen maradni, amíg tudunk.

Ma már vannak olyan, hátizsákba rejtett légzsákrendszerek is, amelyek szükség esetén kioldódnak, és megakadályozzák az eltemetődést.

Sodrás közben igyekezzünk a kezünket magunk előtt tartani, hogy az arcunk előtt légbuborékot képezzünk, amely segít levegőhöz jutni a hó alatt is. A legnehezebb a pánik elkerülése, ezt támasztják alá a saját tapasztalatok is egy tíz évvel ezelőtti hegymászótanfolyamról, ahol kis gödröt ástunk, majd egymást temettük be, hogy legyen fogalmunk arról, milyen érzés a hó alatt feküdni. Már kis mennyiségű hó is érezhető nyomást tud kifejteni a mellkasra, és ne feledjük, a lavinák áldozatainak háromnegyede fulladás miatt nem élte túl.

Ha szerencsénk van, nem veszítjük el az eszméletünket és képesek vagyunk legalább az egyik kezünket mozdítani a hótömeg alatt, akkor magunk is elkezdhetjük kiásni magunkat. Nincs sok időnk, de mielőtt ezt elkezdenénk, meg kell állapítani, hogy a nagy fehérségben merre is van a felfelé.

Erre a legjobb a nyálpróba, a szánkból kicsorgatva figyeljük meg, merre folyik, és az ellenkező irányba kezdjünk el ásni. Lényeges, hogy kiabálni viszont csak akkor kezdjünk el, ha halljuk azokat, akik minket keresnek.

A legfontosabb azonban az, hogy őrizzük meg a hitünket, hogy kikerülhetünk szorult helyzetünkből. Ebben talán segít, hogy nem minden, lavinával kapcsolatos arány elborzasztó, ugyanis a túlélési esély csaknem kilencven százalékos, ha a mentés azonnal elkezdődik. Azonban ne kísértsük a sorsot, a lavinabalesetet ugyanis könnyebb megelőzni, mint kikerülni belőle, így a legtöbbet akkor tesszük, ha a hegyek között és a hólejtőkön körültekintően csúszunk.

A hegyi sportok sokkal nagyobb örömöt okoznak annál, minthogy felesleges kockázatot vállaljunk.

(Megjelent a Síelés magazinban 2016-ban.)

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.