SPARTATHLON 2018

Modern görög futóisten: Janisz Kurosz

Idén is népes magyar versenyzői küldöttség indul az Athén és Spárta közötti, 246 kilométeres ultrafutóversenyen, a Spartathlonon, amelynek hőse és csúcstartója a legendás görög, Janisz Kurosz.

Európában, sőt világszerte ezekben a napokban egyre többet beszélnek, írnak a szeptember 28-án startoló Spartathlonról, vagyis a hobbifutók által legtöbbet emlegetett legendás versenyről. Talán még azok is tudnak vagy hallottak az Athén–Spárta közötti 246 kilométeres viadalról, akik életük során csupán a testnevelés órák sulikörein szaporázták a lépteiket s fulladtak ki, persze többségben lehetnek azok, akik – igencsak dicséretes módon – a történelemből merítik a „spartathloni” tudásuk alapjait, míg akadnak szép számban – százezrek, milliók –, akik a magyar sportsikerek révén értesültek már arról, miért rajtolnak el a világ minden tájáról érkező ultrafutók az Akropolisztól, hogy aztán Spártában Leonidász király szobrának talpazatát megérintve érjenek célba hosszú, kimerítő útjuk végén. A verseny történetét számtalanszor megénekelték már, a kíváncsiak a tömör s hiteles összefoglalót az esemény Wikipedia-oldalán megtalálják, míg a csupasport.hu olvasói a magyar teljesítők zömével honlapunkon is találkozhatnak, hiszen megannyi cikk szól a háromszoros Spartathlon-győztes Lubics Szilviáról, a harmadik és második helyet szerzett Maráz Zsuzsannáról, a szintén első, majd második helyen célba érkező Bogár Jánosról, a Spartathlon-teljesítők rekorderéről, Lőw Andrásról, az Ultra című film szerzőjéről, Simonyi Balázsról.

A Spartathlon kapcsán azonban érdemes megidézni az ultrafutás egyik legnagyobb alakja, a görög Janisz Kurosz történetét is, aki a mai napig tartja a pályacsúcsot a Spartathlonon: 1984-ben 20:25 óra alatt futotta le a 246 kilométert, mi több, ő volt az első, aki a történelmi hűség kedvéért – tehát úgy, mint a kényelmes sportcipő helyett saruban futó Pheidippidész – oda és vissza is megtette az utat. Janisz Kurosz továbbá az a hosszútávfutó, aki a világ minden jelentősebb versenyén csodálatos eredményeket produkálva ért célba a nyolcvanas-kilencvenes években, de a legfontosabb győzelmét görög hazafiként Athén és Spárta között aratta. A népszerű videómegosztó oldalakon is látható Mindörökké futás című filmben – amely az ultrafutó életét és karrierjét állítja fókuszba – a Spartathlonról szóló részben a következőket mondja:

„Olvastam az Athén és Spárta közötti versenyről. Eleinte gondolkodtam a jelentkezésen. Bíztam benne, hogy le tudom futni a távot, és talán én lehetnék az első görög, akinek ez sikerül.”

Sikerült. A görög sztár a nyolcvanas évek közepén egymás után négy Spartathlonon indult, mind a négyet megnyerte, mi több, e versenyeken a négy leggyorsabb időt is futotta, de leginkább emlékezetes teljesítése az első, az 1984-es volt (ekkor egyetlen hölgy és negyvennégy férfi állt csupán rajthoz), ugyanis a célba érkezése során el sem hitték, hogy alig több mint húsz óra leforgása alatt képes volt lefutni a 246 kilométert. Habár a görög atléta megérintette Leonidász király szobrának talpazatát – ez a hivatalos ceremóniája a célba érésnek, továbbá jelképezi, hogy az, aki lefutja az Athén és Spárta közötti távot, nem egyszerű helyezett lesz, hanem győztes is –, az első befutó tiszteletére rendezett ceremóniára várnia kellett, merthogy az első célba érőt – a főszervezőkön kívül – a város polgármestere is köszönti, valamint a történelmi időket idézve fehér tógába öltözött lányok nyújtják át a futónak azt a kelyhet, amelyből az Evrotasz folyó vizéből kortyolhat, mielőtt felhelyezik a fejére az egyszerű olajágkoszorút.

Szóval Janisz Kurosz, az első görög Spartathlon-győztes hiába várta az ünneplő potentátokat és a fehér ruhás lányokat…

„Megara után álltam az élre, és ezt a pozíciót megtartottam Spártáig (Janisz Kurosz a Mindörökké futásban nem mondja el, de mi jegyezzük meg: közel 190 kilométerről van szó). Nagyon nehéz volt, a szívem majdnem cserben hagyott. Elképesztő élményeket szereztem az út során. Főleg Némea után, a Parthénio-hegynél. Amikor felértem a hegycsúcsra és megcsodáltam Árkádiát, elkezdtem kiabálni: »Hol vagytok, honfitársaim?!« A hangom zengett és visszhangzott a hegyek között, de meg is fizettem ezért… Amikor jöttem lefelé Árkádia síkságára, reszkettem a kimerültségtől.

Azonban nem csak a görögöket győztem le, hanem mindenki mást is. A legjobbakkal, bajnokokkal, világbajnokokkal, kiváló hosszútávfutókkal, világcsúcstartókkal versenyeztem. Több mint három órával előztem meg a második helyezettet… Az angol szervezők elmondták, a legjobb idővel beérkező futót csak szombat délelőtt tíz órára várták Spártába – a mezőny ugyebár pénteken reggel hét órakor rajtolt el…

Szóval én hajnali négy óra ötven perckor értem célba, és megdöbbentem, hogy mindenki mélyen alszik… A polgármester és a püspök az érkezésem hírére az ágyából ugrott ki, az ünnepségre felsorakozó lányok sietve kapták fel a díszruhájukat, nagy csinosítgatásra nem volt idejük.”

A lényeg: senki nem számított ilyen gyors, 20:25 órás, a mai napig fennmaradó Spartathlon-csúcsra, s a következő években már nem is volt ilyen baki, amikor Janisz Kurosz újra a célba érkezett. Az első nagy futás történetéhez azonban az is hozzátartozik, a szervezők el sem hitték, hogy valaki képes lehet ilyen emberfeletti teljesítésre.

„Az angol szervezőkben kételyek merültek fel, volt, aki azt mondta, fizikailag lehetetlen, amit elértem.”

Görög hősnek kijáró megtiszteltetés: Janisz Kurosz az athéni olimpiai előtt futott a lánggal

Ez a kételkedés tulajdonképpen végigkísérte Janisz Kurosz teljes pályafutását.

Ahogyan hazai terepen, a Spartathlonon, a görög klasszis teljesítménye olykor másutt is a rácsodálkozás, a hitetlenkedés jegyében zajlott. Szintén a Mindörökké futás című filmben szerepel a történet, hogy a Sydney–Melbourne több mint ezer kilométeres, öt napon át zajló versenyen – amikor a hősünk sorozatban a harmadik győzelmére készült a képtelenül hosszú távon, amelyen az első alkalommal huszonnégy, a másodikon már huszonnyolc órás(!) előnnyel előzte meg legjobb riválisát – néhány újságíró javaslatára döntés született arról, hogy Janisz Kurosz fél nappal később rajtoljon el, mert akkor talán nem fullad unalomba ez a kihívás. A mezőny nekivágott a Melbourne felé vezető útnak, a táv királya pedig egy sydneyi hotelben várta, hogy egyedül elrajtolhasson – tizenkét órával később…

S hogy mi történt?

Janisz Kurosz háromszáz kilométerrel később már az élmezőny közelében volt.

A következő százötvenen megelőzte az élen haladó három futót.

Az ötödik napon, a verseny végén pedig ismét órákkal hamarabb ért célba, mint a második helyezett.

Bebizonyította, ahogyan az ókori mondában, úgy manapság is legyőzhetetlenek a görögök.

Egyiküket Pheidippidészként, másikukat Janisz Kuroszként isteníthetjük.

Ugyanakkor az is biztos, amit a világ minden tájáról Görögországba érkező futók teljesítenek évről évre szeptember végén Athén és Spárta között, nem evilági hőstett.

Kölniszagolás, üvöltő zene, tíz perc alvás

Janisz Kurosz nagy győzelmeinek hátterét sokan próbálták megfejteni – csekély sikerrel. A görög ultramaratonista szinte a végletekig képes volt kifacsarni a testét, mint mondta, az izmai már rég feladták a küzdelmet, ám olyan erős akarattal rendelkezett, hogy – kívülről, felülről nézve az úton „vánszorgó” önmagát – képes volt mentálisan továbbhajtani magát (tegyük hozzá, a száz, kétszáz kilométeres és afeletti távokon még a lassú futások során is bőven hat perc alatti ezreket teljesített). Idővel kiderült, léteznek olyan tényezők, amelyek rendkívülivé tették a futót, a legfontosabb az volt, hogy ő a hosszú futások során, mozgás közben is képes volt a szilárd táplálékot bevinni a szervezetébe, s az étel meg is maradt a gyomrában, így energiához jutott. A fiatalabb évei alatt – amikor a saját házát építgette önerőből, s miközben dolgozott, naponta kétszer is edzett, komoly távokat lefutva – kényszerítette magát arra, hogy a szervezete megszokja a napi két és félórányi alvást. A huszonnégy órás versenyeken így soha nem aludt, a negyvennyolc órásokon is csak a második éjszaka tíz (!) percet. Az egyik versenyen egy triatlonos minden mozdulatát próbálta utánozni, azaz, ha Janisz Kurosz pólót cserélt, akkor ő is azt tette, ha ivott, evett, akkor ugyanabból, s ugyanannyit vett őt is. Csakhogy hősünknek volt egy apró titka is: az egyik üvegcsében kölnivíz volt, amelyet a verseny közben szeretett szagolgatni, ám a triatlonos megfigyelő azt hitte, hogy az is valami frissítő, s egy slukkra felhörpintette a pacsulilevet (ki is hányta). A holt pontokon az ősi görög népzene lendítette át a futót, ha megtört a lendülete, akkor a kísérő kocsira szerelt hangszóróból zengett mögötte, s olyankor szinte öntudatlan extázisban kezdett „száguldani”, szinte a kimerülésig hajtva magát. Motivációs eszköz volt számára a zászló, ha azt kézbe foghatta, ha azzal futhatott a cél felé, akkor a görög nemzeti színekért minden energiáját képes volt a versenyeken feláldozni. S hogy valami praktikus tipp is kerüljön a titkok tárházának végére, olyan, amit bármelyik hobbifutó is alkalmazhat, ha hosszú távra indul: Janisz Kurosz óramű pontossággal húsz percenként evett kekszet, gyümölcsöt, csokoládét, hidegben tizenöt, normál hőmérsékleten tíz, kánikulában pedig hét percenként ivott néhány korty frissítőt, a nagy melegben, magas páratartalomban zajló versenyeken pedig késlekedés nélkül cserélte a futópólóját fél óránként. A többi már a lábán múlott…

 

 

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.