TEREPFUTÁS

Én kicsit beszélni „erdőül”…

Eltévedés nélkül nincs terepfutás – a rossz irány okozhat rövid kitérőt, de előfordul, hogy csak két-három kilométer után eszmélünk rá, jócskán eltértünk a választott jelzéstől. Mi a megoldás?

A terepfutásról zömében csupa szépet és jót lehet olvasni, nem véletlen tehát, hogy az aszfalton, rekortánon döcögő hobbikocogó előbb vagy utóbb a természet felé fordul. Aztán amikor ott áll az erdő szélén, félénk, tanácstalan, nem tudja, melyik ösvényre lépjen, majd amikor döntött, néhány kilométer múlva úgy érzi, menthetetlenül eltévedt. Hiába vannak kék, piros, sárga, zöld piktogramok festve a fákra, ezek a jelzések – eleinte legalábbis – csak fokozzák a zavart.

Pedig nem kell idegeskedni, úgyhogy az első jó tanács a terepfutás kapcsán a következő: sohase ess kétségbe!

A második, kicsit hosszabb tétel így szól: ha erdőbe, mezőre indulsz, kell legyen nálad ivóvíz, mobiltelefon s a tökéletes precizitás jegyében egy kézzel ír vázlat vagy térképszelet arról az útvonalról, amelyet szeretnél megfutni (ma már vannak navigációra is alkalmas futóórák, de a több tízezer forintot felemésztő beruházást hagyjuk meg arra az időszakra, amikor már rendszeresen nekivágunk az ösvényeknek).

A harmadik, lazább okosság pediglen ez lehet: ahol jelzés van, ott egyszer az ösvény is véget ér.

Tegyük hozzá a történethez, hogy még a legrutinosabb terepeseket is képes meglepni az erdő; mint valami varázslatban, egész váratlanul bukkanhatnak fel addig sohasem látott ösvények, vagy tűnnek el régebben megfutott utak. Minden évszakban más ugyanis a fák közötti világ, a hónapokon át tökéletesen egyformának látszó mezőn, a magasabb fűben is elég egy apró, de új kitaposás, letérés, s már máshol bukkanunk elő, mint addig bármikor.

Aki igazán komolyan szeretné venni, maximálisan kiélvezni a terepfutást, annak nem árt kis időt szánni a biflázásra, vagyis megtanulni azt az egyszerű nyelvet, amellyel a fák között hangtalanul is kommunikálni lehet.

Arról van szó, hogy alapfokon meg kell tanulni erdőül!

A legegyszerűbb „nyelvlecke” a Wikipedia oldalán található meg a „Turistajelzések Magyarországon” bejegyzés alatt. A jelzéskódokat elég csak egyszer-kétszer átolvasni, s máris magabiztosabbá válhatunk, mondjuk, annyira, mint az a külföldön nyaraló turista, aki a reptéri angollal úgy-ahogy elboldogulhat idegenben.

A fő jelzések a sávos jelölések (kék, piros, sárga, zöld), ezek mindig a fő útvonalat, a hosszabb, tájegységeken is átvezető szakaszt jelölik, és általában ezek adhatják meg terepfutásunk során a fő irányt. Ha a fő útvonallal azonos színű keresztjelzést látunk, akkor az egy rövidebb letérőn át vezethet sávjelzéstől sávjelzésig, illetve azon az ösvényen futva, gyalogolva valamely fontosabb ponthoz érhetünk el (eltévedés esetén tehát kifejezetten barátságos jelzés). Ugyanilyen megnyugtató a fő útvonalunk színével megegyező négyzetes jelzés, amely szálláshelyhez, lakott településhez, megállóhelyhez vezethet el, és ami ez ügyben még szimpatikus, hogy – a kiegészítő számpiktogram nélkül – nem hosszabb két kilométernél a hozzájuk vezető út. A kör jelzés forrást, illetve azoktól jövő, két kilométernél rövidebb utat jelöl, a háromszög jelzés a csúcsra, kilátóhoz vezet el jellemzően szintén kétezer méteren belül, az L jelzés romokhoz, műemlékekhez, az omega jel barlangokhoz visz el, s van még az igazán kedves körséta jelzés, amely a legtökéletesebb módját kínálja az erdei futással való ismerkedéshez, hiszen a kocogó ezen haladva ott lyukad ki, ahonnan elindult.

Érdemes még figyelni a kék, piros, sárga, zöld sávjelzések esetében a nyílvégű jeleket, ugyanis azok a követendő irányt jelölik, míg mögötte néhány méteren belül máris látjuk a normál téglalap alakú színjelzéseket, amelyek megerősítik, hogy jó felé fordultunk.

Nos, ennyi volt a nyelvlecke, s ha valaki ezt a néhány sort egyszer-kétszer elolvassa, vagy a Wikipedián megkeresi a szócikket, akkor elmondhatja, hogy alapfokon máris beszél „erdőül”.

Segít a GPS
A turistajelzéseket nem csak a hobbitúrázók, de a terepfutók sem ismerik kivétel nélkül, aminek részben a technikai fejlődés az oka. A futók tájékozódását manapság már okos órák és túra GPS-készülékek segítik: elég egy pillantást vetni a kijelzőre, és az ember azonnal képbe kerül, merre jár, és mennyit kell megtennie a következő elágazásig.
A tudás megszerzésére tehát egyre kisebb a „kényszerítő” erő.
„Változó, hogy futás közben mennyire figyelem a turistajelzéseket – mondja Rév Balázs terepfutó, aki évek óta rendszeresen indul versenyeken. – Néhánynak nem vagyok tisztában a pontos jelentésével, pedig azok, akik ezeket ismerik, simán elmennek a jelzések alapján bárhol. A mögöttes tartalmat leginkább az igazi túrások ismerik, a terepfutók főként edzéspályákat terveznek a segítségükkel. A GPS-készülékek navigálás közben alapból általában nem mutatják a jelzéseket, de át lehet váltani olyan nézetre, amelyen ellenőrizhető, éppen merre járunk.”
N. ZS.

 

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.