Triatlon

A világbajnok, aki mindig fel akarta adni

Chrissie Wellington legenda a triatlonozás történetében, amatőrként is a legjobb volt, majd profiként írt szédületes karriert. Sőt, még visszavonulása után is a csúcsokra ér.

Chrissie Wellington négyszeres ironman-világbajnok, régebben hivatásos brit atléta, a Sunday Timesnál az Év sportolónője, a Brit Birodalom Tisztje (OBE) és a Bristol Union Gate PureGym tagja, aki nemrég adta ki a könyvét „A célig: egy világbajnok útmutatója a tökéletes versenyhez” címmel.

Nem rossz nacionálé – na de hogyan jutott el idáig? Cikkünk a puregym.com anyagának felhasználásával készült.

„Nem akartam soha hivatásos atléta lenni! A tanulással járó stresszt akartam levezetni, és egészségesebbé válni néhány év henyélés után. Lassan kezdtem, egy régi pár edzőcipővel, kinyúlt pólóval és nadrággal, aztán apránként növeltem a távot és a sebességet.

Beszélgettem valakivel, aki 2001-ben lefutotta a London maratonit veleszületett szívproblémával, és rájöttem, hogy ha neki sikerült, akkor nekem is.

Három évvel később kezdtem triatlonozni egy régi kölcsönbringával és egy túl nagy neoprénnel, de nagyon élveztem, majd Nepálban voltam több mint egy évig, ott minden reggel mountain bike-oztam munka előtt. Majd 2006-ban részt vettem néhány triatlonversenyen amatőrként, ami kvalifikált a triatlon-világbajnokságra. Nagyon keményen edzettem tíz hétig, és elnyertem az amatőr világbajnok címet. El sem hittem, mit értem el, el kellett döntenem, hogy feladom-e a munkámat, hogy hivatásos atléta legyek.”

Chrissie Wellington nem akart profi sportoló lenni /Fotó: AFP

Hogy mit szeret a legjobban a sportban? Wellington elmondta, a kihívást, a határai átlépését, a harcot a versenytársakkal, a kemény munka eredményét, az utazást, az emberek motiválását. Szóval mindent!

Persze nem a semmiből lett világhírű triatlonista, nagyon sokat edzett.

„Napi négy–hat óra edzés és nyolc-kilenc óra versenyzés volt a heti penzum 2011-ig, öt évet szántam arra, hogy a lehető legjobb atléta legyek. Nagyon szerencsés vagyok, hogy azzal foglalkozhattam, amit szerettem, és a szenvedélyem lehetett a munkám is egyben. A visszavonulás után fizikailag és mentálisan is távolodnom kellett kicsit a sportolótól, aki voltam, mert ez nem lehetett örökké az életem. Most ott a családom, a munkám.

Napi egy órát próbálok edzeni, ami többnyire futás, de sokkal rugalmasabbnak kell lennem, és el kell fogadnom, hogy nem tarthatok ellenőrzés alatt mindent, mint régen – alvást, táplálkozást, erőedzést.

Ez nem jelenti azt, hogy nem fókuszálhatok célokra, de össze kell egyeztetnem mindent a prioritásaimmal. Ha csak tíz percem van edzeni, felveszem a futócipőmet és futok.”

De nem csak tíz perce van a sportolásra, hiszen maradt a mozgásnál.

Wellington legenda lett a triatlonozás történetében /Fotó: AFP

„A triatlon után az Alpokban többnapos biciklis versenyeken indultam. Három barátommal felfutottunk Wales, Anglia és Skócia legmagasabb csúcsaira, és 450 mérföldet bicikliztünk közben 47 óra alatt, mindezt jótékonysági célból. Lefutottam a London maratonit, és ultrát is futottam. Nem mellékesen pedig a parkrun népszerűsítésén dolgoztam, férjhez mentem, szültem, könyvet írtam. Ez mind kimerítőbb volt, mint hivatásos sportolónak lenni.”

Profiként számos dolgot megtanult – leginkább a kitartást, hiszen csaknem mindig megfordult a fejében, hogy feladja.

„Minden egyes Ironman-versenyemen ki akartam szállni. Azonban kitartottam, ismételgettem a mantrámat, dalokat énekeltem magamban, számoltam a pedálütemeket, a lépéseimet, felbontottam a versenyt kezelhető részekre, és visszaemlékeztem minden egyes olyan esetre, amikor felülkerekedtem a rossz érzéseimen. Megtanultam, hogy kövessem a vágyaimat, mindig kész legyek kipróbálni valamit, hogy szeressem magam, hogy többet tudok elérni annál, mint amit gondolok. Közben pedig még néha mosolygok is.”

 

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.