Dombi Tibor kalandjai az Ultrabalatonon

A Debrecen korábbi labdarúgója párosban indult a tókerülő versenyen, lefutott 110 kilométert, de elromlott a kísérőbusz, lemerült az órája és a fejlámpája, amelyet éjjel használt volna…

Életem élménye! Micsoda szombat volt ez! Pedig olyan nem várt nehézségeink voltak, amire lehetetlen felkészülni…

De menjünk sorjában!

Pénteken utaztunk, és velem volt a barátnőm, a lányom, Kami, illetve Sanyi haverom, és nagyon sokat segítettek: mindig számíthattam rájuk, kísértek, biztattak, beszaladtak a boltba, ha éppen azt akartam enni vagy inni, ami nem volt nálunk. Bepakoltam vagy nyolc szénhidrátzselét, aztán egyet sem ettem, mert egyszerűen nem kívántam. Rájöttem, ilyen hosszú versenyre lehet, a fele holmit feleslegesen cipeled.

Szombaton jó volt a reggeli, sonka, szalonna, kolbász, napközben jobban esett már a meleg étel, a húsleves, sok vizet ittam, de két szakasz között a teát kívántam, főleg, amikor hajnalban zuhogni kezdett az eső…

Szóval, nagyszerű párom volt, Jakab Viktor, mert triatlonistaként mindent elbír, neki bármiféle taktika jó lett volna. Amúgy a rajtnál pont erről beszéltünk, egyszerre indultak a párosok, régi csapattársammal, Ferenczi Istvánnal is azt beszéltük, ki hogyan osztotta el a kétszer száztíz kilométert. Nos, ők húsz kilométerenként váltottak, egy másik baráti duó nem variált, előbb az egyik, aztán a másik induló nyomta le a száztízet – mondjuk, alig értem, hogyan. Én javasoltam, Viktor elfogadta, hogy mi tizenegyszer tíz kilométert fussunk, és utólag dicsérem magam, mert ez jó ötlet volt.

Én kezdtem, az első négy-öt szakasz kis túlzással meg sem kottyant, ne vegye senki nagyképűségnek, beszélgettem a többiekkel, élveztem a gyönyörű tájat, de azért sejtettem előre, és így is történt, ha már hatvan vagy még több kilométer van a lábadban, már minden ezer méter nagyon számít, akkor már egyáltalán nem mindegy, öt, tíz vagy húsz kilométer vagy még nagyobb táv van előtted.

Aki olyan rendszerességgel fut, mint mi, annak tíz kilométer nem sok még fáradtan sem. Teljesíthető, belátható hosszúság, elindulsz, oké, hogy aznap nyolcadszor, de mész, csinálod, ahogy megszoktad, és máris a feléhez közelítesz, futsz és visz a tudat, hogy mindjárt a célban vagy.

 

A frissitők megtették hatásukat.

 

Ez a struktúra bejött nekünk, de ez azzal járt, hogy a pihenőnk sem volt túl hosszú, mert nagyjából hatperces ezreket mentünk, vagyis ha megálltál, beszálltál a kisbuszba, ettél-ittál valamit, benyomtál egy szendvicset, úgy negyven perced volt, hogy feküdj, lazíts, eljuss és készülj a következő szakaszra. Kami tündér volt, egy percet nem aludt, jött velem, nagyon örültem, hogy elkísért.

Minden a tervek szerint haladt, szépen közelítettünk a cél felé, amikor az egyik váltópontnál beütött a krach: durrdefekt! A kisbusz, amelyben a cuccaink voltak, amellyel a kísérők jöttek, úgy tropára ment, hogy autómentőt kellett hívni. Hajnali háromkor jó kis program! Pótkerék persze volt, csak nem bírtuk leszedni a kisbusz aljáról! Na, de akkor mi lesz a folytatással? Minden felborult, azonnal bekérezkedtem egy autóba, vigyenek már el tíz kilométert: aranyosak voltak. Így mentünk végig, ha futottam, nem tudtam: odaért-e a társam, leváltanak-e, ott lesznek-e? Ha nem én voltam soron, akkor meg azon izgultam, odaérek-e, elvisz-e valaki? Ráadásul a defektig az órámat a kocsiban töltöttem, így az lemerült, nem tudtam a végén, mennyi van még hátra…

Szuper módon kitábláztak mindent, de hajnalban, az esőben néha olyan sötét volt, hogy elbizonytalanodtam, jó helyen járok-e. A fejlámpa segített, csakhogy Viktoré elromlott, ezért a váltásnál azt is átadtuk egymásnak, mert nem tudtuk tölteni azt sem, mivel mindig a futó vitte magával, fogyott az ereje, éppen akkor nem világított már, amikor a legjobban kellett volna…

A versenyünk harmadik harmada nagyon stresszessé vált, sok mindent bepakoltam, de autógumit a kisbuszra pont nem. Az utolsó szakaszom végén volt egy kanyar, a szívem majdnem kiugrott, jó helyen vagyok, várnak egyáltalán?! És akkor megláttam Viktort: ott van! OTT VAN! Hihetetlen érzés volt, lenyomtam a száztíz kilométert, aztán már a célban vártam a barátomat. Az eredmény nem is volt fontos, nagyon meglepett, amikor mondták, hogy a kilencvenhárom duóból a tizenkettedik helyen jöttünk be, huszonkét óra és hat perces idővel – épp ennyit mentünk néhány éve öten is, szóval erre külön büszke vagyok. Az azonban világossá vált, elmentem a falig, egyedül képtelen lennék megtenni az egész távot, pihenő nélkül ez felfoghatatlannak tűnik számomra.
Így nincs is izomlázam, sem vérhólyagom, azért a betont érezte a térdem, de elmúlt, amikor vasárnap hazaértem, délután olyan mélyen aludtam, mint már nagyon régen.

Szerdáig nem mozogtam, de akkor lementem a Loki öregfiúkkal kispályázni…

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.