Hajdanán, az ősidőkben az emberiség legnagyobb találmánya a kerék volt – a jelenkornak pedig a (terep)futócipőre felhúzható csúszásgátló.
Tulajdonképpen ennyi lenne a cikk, mert a fenti mondattal mindent leírtam arról, amivel évek óta télvíz idején reménytelenül megalkudtam, s alulmaradtam: jégen nem lehet futni.
De lehet!
Hogy a viharba ne lehetne! Amúgy, persze, tudtam ezt, de a zsugoriság mindig győzött. Pedig én aztán minden hülyeséget megveszek: futóövből van vagy öt, futómellényből négy, ivókulacsból egy tucat, a legtöbbje értelemszerűen vadonatújan lett kölcsönbe kihelyezve, hiszen egyszerre mégsem vehetem fel mindet, viszont egyszer nagyon-nagyon, de nagyon kellett – kipróbálni. Hanem a csúszásgátlót, bár vágytam rá, mindig megtagadtam magamtól. Úgy voltam vele, mint az autóra való téli gumival: engem ne etessenek ezzel, mert annak idején (nyolcvanas évek) jó, ha futózott abroncsra tellett a kispolszkira, borotválkozni lehetett előtte, úgy lekopott, de azzal haladtunk – télen is. Na!
Hanem a múlt héten csalódtam a világban, ugyanis hiába mentem fel a Hármashatár-hegyre a Panoráma-körre, hogy majd hóban lefutom a terepedzéspenzumot, száz métert sem tudtam kocogni, mert az ösvényt borító jégen legfeljebb korcsolyázni lehetett. Nekem. Néhányan ugyanis fütyülve, dalolva rohantak el mellettem – az ebattáknak hólánc volt a cipőjükön, kis karmos tüskékkel. Futottak a jégen!
Természetesen ezek után körülnéztem kedvenc futóboltomban, a magát a Bécsi úti szerkesztőség mellett illegető Sarkcsillagsportban, ahol talán már minden polcról vettem valamit. Itt – természetesen! – volt, van és lesz is futóhólánc, oly bőségben, hogy a legnagyobb gyönyörűségemre egy órát izzadhattam a tapogatással, próbálgatással, hümmögéssel, mígnem a tulajdonos, Szentimrey Ferenc helyettem döntött, s kezembe nyomta a középárkategóriás láncot, a Snowline Chainsen Trailt. E három szó dallamából rögvest becenevet is adtam ennek a csörgő, tekergő, csillogó csodának: Sacika.
„Ezzel fuss, parádés lesz!” – na mármost, Ferenccel ilyenkor nem kell vitatkozni, mert ugyanez történt, amikor terepfutóbotot vettem, én vacakoltam, ő pedig körülbelül húsz perccel később megmondta, hogy melyik a legjobb, és az is lett, úgyhogy ez a csúszásgátló már másnap (2019. január 24-én) ott harapta a jeget, ahol kellett: a Panoráma-körön.
Emberek! Ezentúl legszívesebben a hűtőszekrényt is hólánccal a talpamon szeretném kinyitni: ebben nem csúszkálunk! Egy centit sem! Felvesszük, és futunk! Jó, a „felvesszükkel” azért lehet veszíteni néhány értékes percet, de még így is jóval egyszerűbb, mint hóláncot szerelni az autó kerekére (nekem sohasem sikerült!), annál is inkább, mert Sacika (lásd kicsivel fentebb) szilikonos felületére rá van írva, hogy FRONT (ilyen szép nagy betűkkel), hátul meg van egy kis fül, amellyel szépen középre lehet passzítani az egész miskulanciát.
Futottam a havon. Nem estem el. Futottam a jégen. Nem csúsztam meg. Ráléptem minden kiálló kis szikladarabra, kavicsra. Meg sem nyikkant a lábamon az edzett acél. Megcéloztam az úton görgő kicsiny tobozt, hogy az majd úgyis beragad a tüskék közé, és akkor cöccöghetek. De nem ragadt be. Ráléptem letört ágra, hogy belebotlok. Semmi sem történt. Haladtam, futottam. Hangsúlyozom: nem totyogtam – futottam.
Edzésrajt előtti pillanat
Ráadásul direkt kiválasztottam a lehető leghülyébb edzést erre a jeges terepre, az a neve neki, hogy „alapozás/gyorsaság: tizenöt perc bemelegítő kocogás után nyolcszor huszonöt másodperc sprint, köztük két perc laza futás és a végén tizenöt perc levezetés” – szóval az ilyen futást a makkszáraz és sima aszfalton szokta teljesíteni a hobbifutó, nem pedig a hármashatár-hegyi műjégpályán.
És a dolog működött! Kocogtam, sprinteltem, kocogtam. Azok a kis karmok a talpam alatt tették a dolgukat. Nem mondom, hogy Usain Bolt lettem (azért tesztírás ide vagy oda, legyünk őszinték: jég, sőt jeges terep és aszfalt között van egy – oké, oké, néha másfél – percnyi különbség is ezrenként még így is), de nem kalimpáltam, hogy talpon maradjak, nem átkoztam el a jeges utat, hanem ezen a „mezítlábas futásra” teljességgel alkalmatlan pályán letoltam ötven perc alatt hét kilométert. Néha emelkedőnek fel, máskor emelkedőnek le.
S akkor a tanulságok: az XL méretű láncot a cipőhöz (45 1/3-os Hoka Speedgoat 2) passzírozó szilikongumi nem szorít, nem nyom, a jeget, kemény havat harapó apró tüskék miatt nem válik instabillá sem a futás.
Oldalról így néz ki felhelyezett állapotban a hólánc a Hokán
Miután a csúszásgátló lelke az acél, így féltem, hogy a cipő szövetanyagát, s a vastag, kitüremkedő gumitalpat leradírozza majd, de ennek semmi nyoma nsm volt (mondjuk, nem is futottam benne egyben harminc kilométert, csupán hetet), de menet közben – a lassabb, kocogósabb, felfelé kapaszkodó pillanatokban – figyeltem, vajon mozog, tágul, csúszkál, deformálódik-e a cucc, de rezzenéstelenül tapadt. Amikor a futás végén levettem a cipőről, akkor éreztem, hogy más a normál cipőtalppal rálépni a hómentes felületre, de ez, azt hiszem, természetes is, hiszen valamennyit emel a magasságon ez a láncszerkezet. Még a futás elején rádöbbentem, hogy a szélsőségesen nagy talpkilengésre oda kell figyelni, ugyanis két alkalommal súrolta a bokámat a fém, vagyis itt fájdalmasabb történet megrúgni saját magunkat. Felvenni, levenni Sacikát a cipőmről maximum két perc; a levételnél gondolkodtam el a csúzlihatáson, de a szilikon a kifeszített, kicsit meghúzott feszes állapotból hirtelen elengedve komótosan összefittyedt, így fegyvernek nem lehet használni a Snowline Chainsen Trail-t.
S ami a legjobb hír: nálunk ugyebár nincsenek nagy telek, így egy ilyen csúszásgátló vidáman kiszolgálja az embert, amíg kifut a világból (bizonyos kor után a lábméret sem változik…), úgyhogy összességében nem egy nagy befektetés akkor sem, ha egy évben kétszer-háromszor-ötször használjuk.
Sacika nyoma a szinte jéggé fagyott hóban (azért itt jól belenyomtam a cipőtalpat, hogy látszódjék is valami…)
A meteorológia pedig január végére-február elejére ónos esőt ígér – ezek után azt hiszem, a közértbe is a Sacikával megyek majd.
Amúgy is filigrán a lelkem: összehajtogatva elfér a kis tartórekeszében, úgyhogy télvíz idején eztán jöhet velem mindenhová.
