Rohamosan közeledik a 2025-ös Kinizsi Százas, Magyarország legrégebbi teljesítménytúrája, amelynek során Békásmegyerről rajtolva Tatáig mintegy 100 kilométert tesznek meg vállakozó szellemű résztvevők. Az indulók között találni fanatikusokat (akik már ki tudja hányadjára vágnak neki a teljesítésnek, és elképzelhetetlennek tartják az életüket az éves Kinizsi nélkül), elsőbálozókat (akik innen-onnan hallottak a Kinizsiről, esetleg egy ismerős buzdítására vetődött fel bennük a gondolat, hogy nekivágnak), a korábban elbukó és másodjára (harmadjára, negyedjére, sokadjára) az első teljesítést hajtókat, és olyanokat is, akik egyszer már végigjárták a túrát, de új motivációt kaptak ahhoz, hogy ismételjenek.
Kis személyes megjegyzés: magam az utóbbi csoportba tartozom, a 2018-as sikeres teljesítés (amit két sikertelen próbálkozás előzött meg) óta nemigen foglalkoztatott, hogy újra részt vegyek a túrán, még úgy sem, hogy bátyám rendszeres teljesítő. Pár hónapja azonban húgom bejelentette, hogy szeretne elindulni a Kinizsin, én pedig azonnal kedvet kaptam hozzá, hogy ha valóban belevág, akkor elkísérem. Komoly felkészülésről részemről nehéz lenne beszélni, valójában a túra első harmadán „edzettem” néhányszor. Legutóbb Békásmegyerről a dorogi vasútállomásig túráztam el, ami a táv első 37 kilométerét jelenti, azaz valamivel több, mint a harmadát. Az alábbiakban ennek a tapasztalatait osztom meg, hozzátéve, hogy az időjárás a kedvemben járt, kissé borongós, de kellemes 15-17 fokos időben indultam útnak, csak néha szemerkélt az eső, a terep pedig az előző napok nagyrészt száraz időjárása miatt nem volt sáros.
Kilátás a Nagy-Kevélyről
A Nagy-Kevélyig tartó szakasz
(összesen 6.15 kilométer, 442 méter szintemelkedés)
Főiskolás emlékeimből táplálkozva ennek a fantázianeve lehetne: „bevezetés a Kinizsibe”. Szinte a rajt pillanatától kezdve felfelé kell haladni, elenyésző a könnyed, sétálós, egyenes szakasz. A terep alapvetően jó minőségű, viszonylag széles, ketten is elférnek egymás mellett. A hegycsúcs felé érve aztán egyre sziklásabbá válik, és amikor az ember azt hinné, hogy felért a tetőre, valójában csak egy gyönyörű kilátópontot ért el, a csúcsig kicsit még mászni kell. Érdekes, hogy a túra alatt itt volt az egyetlen eset, amikor „vadat” láttam, Békásmegyerről kifelé haladva egy nyúl bukkant elő, a hangulatba kerüléshez érdemes meghallgatni Kollár Klemencz László vonatkozó klasszikus dalát.
A Nagy-Kevéllyel kapcsolatban kifejezetten szerencse, hogy a túra elején letudható, éppen elrajtolva, frissen, energikusan ugyanis sokkal kevésbé tűnik fárasztónak, mintha Tata előtt lenne. Kezdő túrázóknak mindenesetre jó erőpróba az oda-vissza megmászása, akár edzésnek is.
Csobánkai műút, a Hosszú-hegy előtt
A Trézsi-kútig tartó szakasz
(összesen 18.17 kilométer, 779 méter szintemelkedés)
A Nagy-Kevélyről lefelé jövet nem árt figyelni, hova lép az ember, a sziklás terepen nem könnyű az ereszkedés. Ahogy aztán földessé válik az út, jó időben nagyon jól futható – itt sok időt lehet nyerni, ha az ember belekocog. Esős időben viszont valódi sártengerré válhat ez a rész, könnyen seggre lehet esni. A hegyről lefelé jövet a csobánkai műútig már kellemesebb az út, és az irányt sem lehet eltéveszteni, meglehetősen egyértelmű, mikor és merre kell átváltani a Kéktúra jelzésére. Ennél jóval erőt próbálóbb a soron következő Hosszú-hegy, amelynek a nehézsége nem is a terepviszonyokból fakad, egyszerűen unalmas hely, az első biztos ellenőrzőponton kívül más érdemleges nincsen itt. A javaslatom: amint csak lehet, túl kell lenni rajta, a lejtőknél érdemes kocogásra váltani, a Trézsi-kúthoz (Szeretet-forrás) elérve pedig feltölteni a kulacsokat, és felkészülni lelkileg a Pilis szerpentinjeire.
Trézsi-kút, a víz iható, kulacsokat ajánlott itt feltölteni
A Pilis-nyeregig tartó szakasz
(összesen 26.11 kilométer, 1090 méter szintemelkedés)
A Trézsi-kút elhagyásával újabb mászás következik, de itt legalább nem lehet panaszkodni a látványra! A Pilis szerpentinjeiről csodálatos kilátás nyílik a környékre, talán nem tévedek nagyot, ha úgy gondolom, a túra résztvevőinek legalább a fele megáll egy kicsit szétnézni, és lőni egy-két látványos fotót. A szervezők nem véletlenül hívják fel a figyelmet arra, hogy tilos (!) levágni a szerpentineket, hiába lenne csábító keresztben átvágni és felérni a csúcsra. Amellett, hogy védjük a természetet, az igazi Kinizsi-életérzéshez hozzátartozik ez a kis tekergés. A kijelölt útvonal ugyan nem visz fel a Pilis legmagasabb pontjára, de ez nem probléma, az ereszkedés és a Pilis-nyeregig tartó rész megint egy kellemesen kocogható szakasz, amely lehetőséget ad arra, hogy az ember kifújja magát, és gyorsabb tempóban egy kis időt nyerjen. A Pilis-nyereg sokaknak az első olyan pont, ahol kicsit nagyobb pihenőt tartanak, jó okkal. A környéken kisebb kirakodóvásár mellett padok és asztalok várják a megfáradt túrázókat – fel lehet tölteni a készleteket.
Pilis-nyereg, pihenőhely – a Kinizsi alatt jóval nagyobb a nyüzsgés
Dorog, a sorompóig tartó szakasz
(összesen 36.41 kilométer, 1172 méter szintemelkedés)
A Pilis-nyeregből azzal a tudattal lehet továbbindulni, hogy az ember hamarosan visszatér a civilizációba. Tempótól függően egy-másfél óra Kesztölc, ahonnan pedig már csak egy ugrás Dorog. A terep szinte végig lejt, száraz időben jól futható, és kényelmes haladni. A 10 kilométeres távra mindössze 82 méter szintemelkedés jut, így fel lehet venni a kényelmes túratempót, és felkészülni a Nagy-Getére, a Katlanra és a Mogyorósbánya előtti borzalmasan rosszul eső Kő-hegyre. Dorog ezekhez képest a nyugalom szigete, így érdemes egyet szusszanni a városban (a kevésbé felkészültek, illetve a sérültek itt akár ki is szállhatnak, az útvonal pár száz méterre halad a vasútállomástól, amellyel 55 perc alatt vissza lehet jutni a Nyugati pályaudvarra), sokan bedobnak itt egy-két sört, beszaladnak a boltba vagy esznek egy kis meleg ételt.
A Pilis szerpentinjeiről nem lehet panaszkodni a panorámára
ÁLTALÁNOS TIPPEK:
– A Kinizsi Százast komoly felkészülés nélkül is lehet teljesíteni, de nem érdemes. A 100 kilométer nem gyerekjáték, hosszabb pihenés nélkül is legalább 20-22 órás folyamatos ébrenlétet, menetelést igényel. Igen, vannak, akik ennél is gyorsabban teljesítik a távot, de ők nemcsak kocognak néha-néha, hanem futnak, és akinek nincs tapasztalata a terepfutás területén, az jobb, ha nem itt kezdi el megszerezni.
– A hátizsákunk legyen minél könnyebb. Egy 20 literes, jól pakolható táskában minden elfér a váltóruhadaraboktól kezdve az ellátmányon át mindenkinek a saját kis extráiig. Fejlámpa legyen, előzetesen ellenőrizzük a működését, és vigyünk hozzá pótelemet!
– Folyadékból (legyen víz vagy izotóniás ital) a hátizsákban 1–1.5 liter bőven elég. A túra során több helyen lehet újratölteni a kulacsokat, vásárolni innivalót, többet csak feleslegesen cipelnénk. A sótabletta, zselék és egyéb táplálékkiegészítők hasznosak, de érdemes a hatásukat előzetesen letesztelni, mert nem jó hasmenés miatt az erdőben gubbasztani…
– Kerüljük a mázsás túrabakancsot. A terep időnként sziklás, de alapvetően sehol sem kívánja meg a nehéz cipőt. Egy könnyed túracipőben vagy terepfutócipőben sokkal komfortosabban érezhetjük magunkat. Jó kérdés, hogy a cipő vízálló legyen-e vagy sem, ez időjárás és egyéni döntés.
– Váltópóló(k) és váltózokni(k) erősen ajánlottak. Ugyancsak jó, ha van nálunk némi izomlazító krém, illetve fájdalomcsillapító. Ha pihenőt tartunk, nyújtsuk le az izmokat, vegyük le a cipőt, kicsit masszírozzuk meg a talpunkat. Ne csak üljünk vagy feküdjünk, mert akkor az izmok lemerevednek, és sokkal nehezebb lesz újra elindulni.
