Remekül teljesítette a Lavaredo Ultra Trail távját, de még mielőtt a versenyről beszélnénk, nézzünk egy kicsit vissza. Mikor kezdett futni?
Zalában nőttem fel, a gyerekkorom szervesen összefonódott a természetjárással: szerettem felfedezni a környező erdőket-mezőket és az ember által ritkán járt ösvényeket – mondta Varga Ágnes, aki 24:25:10-es idővel teljesítette a Dolomitokban a Lavaredo Ultra Trail 124 kilométeres távját. – Általában a hegyünkről indultam, vagy a városból kibringáztam az erdő széléig, és onnan futva folytattam az utat. Ezek még csak öt-nyolc kilométeres távok voltak, de nagyon meghatározó élmények. A családunktól nem állt távol már akkor sem a futás és a sport, apukám atlétikában főiskolai országos bajnok, anyukám testnevelő tanár, tornász és RSG szakedző, engem pedig, ahogy nőttem, egyre jobban bevonzott a futás. Akármerre jártam a világban, mindig volt nálam futócipő. Futottam például sokat a londoni Temze-parton és a skót hegyekben, de tanultam Brémában és több külföldi egyetemen, részt vettem számos nemzetközi konferencián, ahol rendre futva fedeztem fel a környéket. A futásnak hála a turisták elől rejtett helyekre jutottam el és életre szóló barátságok kötődtek. A várandósságaim alatt is futottam, amíg lehetett: többnyire a Bikás-parkban vagy Kamara-erdőn körözgettem és éreztem, hogy ez mindkettőnknek jót tesz. Egy magánéleti hullámvölgy mélyén láttam meg kétezertizenkilencben a Tanúhegyek TT hirdetését, ami mágnesként vonzott. Olyannyira, hogy beneveztem a húsz kilométeres távra, foglaltam szállást, majd felhívtam a barátnőmet, hogy magyarázza már el nekem, mi is kell tulajdonképpen egy terepfutáshoz. Akkor vettem az első terepcipőm, és az első futómellényem. Sosem futottam még előtte egyben ennyit, de a teljesítés után a felhők felett jártam, innentől pedig nem volt megállás, jött a Téli Margita 40, a Vérkör 77, majd egy átvett nevezéssel az UTH Szentendre Trail. Fél év alatt megsokszorozódtak a távok, de elkövettem a lelkes kezdők összes hibáját, mindent akartam egyszerre, és nagy szerencsém, hogy nem sérültem meg. Rájöttem, hogy szükségem van egy edzőre, aki irányt mutat és vigyázz rám.
Melyik szakemberrel kezdte a közös munkát?
Először Varga Józseffel dolgoztam, majd Bódis Tamással: mindketten remekül támogatták a futásom akkori szerepeit az életemben, sokat köszönhetek nekik. Így jutottam el tavaly az első terep százasomhoz az UTH száztizenegy kilométeres tábjához, ahol negyedik lettem a női mezőnyben, amit aztán követett a Mátra 115, majd ősszel a Vadlán leghosszabb távja. Az idei év szemléletváltást, vagy inkább szemléletérést hozott nálam, aminek eredményeként megtaláltam Vincze Zsófia futóedzőt, aki tökéletesen támogatja azt az egészséges minőséget és szerepet, amivel a futás jelenleg kiteljesíti az életemet. Ehhez az„egészséghez járul hozzá nagyban Fekécs Sámuel erőnléti edzőm iránymutatása is. Mindkettőjüknek hálával tartozom az eddigiekért, s itt emelném ki még a munkahelyi közösségeimet, akik a tanév és a szemeszter vége ellenére rugalmasságukkal támogatták a versenyen való részvételemet. Szintén köszönet illeti a kísérőimet, akik jelenlétükkel csapatjátékká kerekítették az egyéni teljesítést.
Térjünk is rá akkor a Lavaredo Ultra Trail-re.
A Dolomitok mindig is vonzottak, így nagyon örültem ősszel, amikor a kvalifikáció birtokában végül be is sorsoltak a versenybe. Két éve volt egy sikertelen teljeítmésem a nyolcvan kilométeres távon, amikor egy szerpentinen egy sziklaomlás miatt lesérült a bokám és huszonkét kilométernél ki kellett szállnom. Csalódott voltam, mert így az akkori pálya nagy részét nem láthattam, és a gyönyörű környéknek azok a szegletei, ahova papucsban csoszogva bekukkanthattam, pont arra voltak jók, hogy ide mindenképpen vissza akarjak jönni alaposabban körülnézni. Tudtam, hogy technikás a terep, és meglehetősen különbözik a karaktere a legtöbb hazai ösvénytől. Tudatosan készültem rá, a Libegő alatti meredek kaptatón például gyakori vendég voltam, az idei versenyeimet is úgy építettük fel Zsófival, hogy ide vezessenek, és a tavaszi szünetben Snowdoniában hasonló jellegű terepen edzettem a kint élő magyar futóbarátok által szervezett edzőtáborban. Ez a százhuszonnégy kilométer volt eddig a leghosszabb táv, amit futottam, de fel sem merült bennem, hogy nem tudom teljesíteni – csupán az töltött el kíváncsisággal és aggodalommal, hogy csak beszámolókból, teljesítőkkel való beszélgetésekből, valamint videókból ismertem a pályát. Tisztelem a hegyet és tisztelem a távot, és a verseny előtt bevallom, kifejezetten izgultam ennek a felelősségétől.
Milyen volt a futás?
Úgy gondolom, sosem álltam még ilyen jó állapotban rajthoz, pihent izomzattal és erősen. Az olaszok pedig igazán értenek ahhoz, hogy hogyan kell több ezer embert a rajtban felpörgetni: pénteken este tizenegy órakor fergeteges hangulatban indultunk bele az éjszakába. Hetven kilométerig könnyeden, erőlködés nélkül haladtam, a pontokra rendre jó húsz perccel hamarabb érkeztem a tervezettnél. Egy nedves fahídon átfutva elcsúsztam, de sérülés nélkül tudtam továbbmenni. Ellenkező irányból átfutottam azon a szakaszon is, ahol két éve ki kellett szállnom. Egyből felismertem és új erővel töltött el, hogy ilyen jó állapotban és egészségesen futok ugyanott újra. A hajnalhasadás már az ikonikus Három Nővérek sziklák közelében ért, majd körülbelül hetvenhárom kilométernél kezdődött egy soha véget nem érő, hófehér sziklákkal bélelt katlan, ahova betűzött a nap, nem járt a levegő és őrületesen meleg volt. Folyamatosan hűtöttem magam, a sziklákról lefolyó vízcseppeket gyűjtögettem, a sapkámat vizeztem. Elfogyott a vizem, így megkockáztattam a folyóból ivást, sőt, térdig be is álltam a vízbe. Ez akkor jó ötletnek tűnt, de nem száradt ki rendesen a cipőm és felgyűrődött a bőröm, erősen vízhólyagos lett a talpam, ami a verseny végén olyan érzéssel járt, mintha a cipőmben szúrós kavicsokkal futnék. A segítőim javasolták, hogy cseréljek cipőt és zoknit, de nekem sosem tesz jót a várakozás: leül a pulzus, elkezd a szervezet regenerálódni, nehéz elindulni, így nem hallgattam rájuk. No, ez az, amit legközelebb máshogy csinálnék.
Volt bármiféle hullámvölgye a verseny alatt?
Természetesen akadtak nehézségek, de ismerem már magam annyira, hogy tudom, hogy ezek időlegesek és mentálisan kezelhetők. Meg sem fordult a fejemben, hogy feladom. A pálya jellemzője egyébként, hogy egyre nehezedik és az utolsó szakasz a legtechnikásabb. Külön kihívást jelentett számomra a végén a nyolc-tíz kilométeres sziklás lejtős szakasz, ami kipihenten is a gyengém lett volna. Itt nagy előnyt élveztek azok a futók, akik hasonló terepen nőttek fel, vagy akik egyszerűen ügyesebbek az ilyesmiben. Én viszont azt éreztem, hogy ha tempósabban próbálkoznék, akkor abból sérülés lenne. Ezen a részen sok pozíciót vesztettem, az eddigi korosztályos nyolcadik helyről a tizenkettedikre csúsztam vissza, viszont utólag azt gondolom, hogy a testem nem hiába jelzett, és többek között ennek az elfogadása is segített hozzá ahhoz, hogy sérülésmentesen teljesítsem a távot. Számomra egyértelmű, hogy a futás alázatra és türelemre is tanít – elfogadni és megbecsülni a helyed a világban. Sosem örültem még ennyire aszfaltos résznek, mint a végén a városban, ahol újra futhattam. A befutóm örök élmény marad: messziről hallottam a barátok szurkolását és annyira magával ragadott a hangulat, hogy még az ajándék sörömet is elfelejtettem kikérni, pedig egész úton lefelé arról álmodoztam.
Milyen céljai vannak a közeljövőt tekintve?
Lehetséges, hogy jövőre visszatérek a Dolomitokba, mert örökre rabul ejtett ez a vidék. A pálya ismeretében azt is érzem, hogy maradt még benne bőven, így szívesem futnám újra. Ezt a versenyt egyébként vízválasztónak tekintettem: látni akartam, hogy milyen érzésekkel zárok egy ilyen távot, valamint milyen lesz a regeneráció utána – és ennek függvényében gondolkodnék a jövőbeli tervekről. Most úgy gondolom, hogy a hasonló távok fekszenek nekem igazán, így a jövő évi versenynaptárt is ennek jegyében nézegetem. Ami az idei eseményeket illeti, egy hirtelen jött felkérésnek köszönhetően augusztusban a medunói hegyifutó világbajnokságon veszek részt, nagy megtiszteltetés, hogy a magyar csapat tagja lehetek. Szeptemberben pedig vár a szlovéniai Julian Alps, szintén egy bakancslistás verseny, ahol a nyolcvan kilométeres távot választottam. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy mennyi szép hely van itthon is, nem kell messzire menni, ha töltődni szeretnénk.
Fotók: Lavaredo Ultra Trail
