Régi vágya teljesült azzal, hogy célba ért a világ egyik legkeményebb futóversenyén, a Badwateren. Nagyon nehéz volt?
Az volt, igaz, sokkal durvább hőségre számítottam – mondta Bíró Attila. – Pontosabban, nem is voltam tisztában vele, mi is vár rám ott, de ennél rosszabbra készültem. Szóval a meleggel nem volt túl nagy problémám, de a szintemelkedéssel annál inkább. Magyarországon vagy a Felvidéken nem lehet nulláról ezerötszáz méterre felfutni, itt viszont nemegyszer kellett, ami nagyon kemény volt. Összességében tehát a meleget jobban viseltem, a szintkülönbséget rosszabbul.
Milyen volt a futás?
Amikor úton voltunk a kísérőcsapatommal a rajthoz, kiszálltunk az autóból a homokdűnéknél, majd a hatalmas meleget megtapasztalva összemosolyogtunk. Negyvennyolc fok volt este hat óra körül, konkrétan égett az arcbőrünk, én este kilenc órakor rajtoltam, akkor negyvenkét fok körül lehetett. Órákig ilyen körülmények között haladtunk, sokat ittam, nagyon figyelni kellett a hidratálásra. Aztán egyszer csak éreztem is, hogy valamelyest lejjebb ment a hőmérséklet, már „csak” harminckilenc volt. Hetven kilométerhez érve aztán sikerült minden szempontból felfrissülnöm, majd jött az első brutálisan hosszú emelkedő, felfutottunk ezerötszáz méterre. Ettől a ponttól volt megengedve, hogy a csapatomból valaki, akár felváltva is csatlakozzon hozzám. Én ezt nem igényeltem, azonban volt a kísérőim között egy ultrafutó, aki mindenképpen szeretett volna velem futni a versenyen, így ő csatlakozott hozzám. Előzetesen úgy számoltam, hogy délután három óra körül érem el a verseny egyik legmelegebb völgyét száztizenöt kilométernél, de jóval korábban, dél után néhány perccel ott voltam. Ez egy központi pihenőhely volt, sokan lazítottak itt, volt lehetőség zuhanyozni és légkondicionált helyiségben pihenni, de én nem álltam meg, mentem tovább, a várható nagy meleg elől menekülni akartam. Az megviselt, hogy innen egy húsz kilométeres kaptatón nem sok helyen engedélyezték a találkozást a kísérőkkel, emiatt pedig akadtak kisebb hidratálási problémáim. És a feketeleves csak ezután jött, a verseny talán legunalmasabb szakasza a második éjjelen. Aztán amikor tudtam, hogy már csak huszonegy kilométer van hátra, már felcsillant a szemem, tudtam, hogy közel van a cél. Előzetesen harminchat órán belüli időt tűztem ki magam elé, ehhez képest két és fél órával jobbat mentem. Figyelembe véve, hogy először vettem részt a versenyen, elég jó ez az eredmény, de tudom, hogy órákat tudnék még javítani.
A meleget jól bírta, de mégis, mi volt a legnehezebb kihívás?
Volt egy végtelennek tűnő egyenes szakasz, először azt gondoltam, nem lesz vészes, de hihetetlenül nehéz volt… Éjszaka volt, semmit sem láttam, beszűkült a látásom és meglehetősen fáradt voltam. Ez a rész volt a legrosszabb.
Korábban a Csupasportnak elmondta, eladta az autóját, hogy a Badwater magas költségeinek egy részét fedezni tudja. Megérte?
Abszolút megérte, hatalmas élmény volt a verseny és a kint lét minden perce. A rajt előtt már egy héttel kiutaztunk akklimatizálódni, és a verseny után is volt egy-két napunk megnézni a környéket. Gyönyörű helyeken jártunk, Kalifornia, Nevada és Arizona is csodálatos. A feleségem és a két lányom is kint volt velem, illetve a már említett futóismerősöm. A verseny napjaira csatlakozott hozzánk egy felvidéki újságíró, aki élőben tudósított a helyszínről. Továbbá csatlakozott hozzánk egy korábbi Badwater-teljesítő, aki többször volt már kísérő, ő Floridából utazott a versenyre és vállalta a kísérőcsapatom vezetését. Ki kell emelnem nagyobbik lányom helytállását, aki a verseny során végig a frissítésem pontos elkészítéséért felelt, továbbá a lelkileg legnehezebb részen csatlakozott hozzám néhány kilométerre éjszaka. A feleségem és a kisebbik lányom végig a versenyközpontban maradt, a többiek autóval kísértek, de előbbi kettő is a célban várt a befutónál. A célba érve leírhatatlan érzések fogtak el, hatalmas vágyam teljesült a Badwater teljesítésével. Hosszú hónapokig készültem erre a versenyre, sok munka van mögöttem, így utólag már bevallom, egy pillanatig sem volt kérdés bennem, hogy sikerülni fog.
Visszatér majd a versenyre?
Konkrétan nem tűztem ki célul a visszatérést, de ki tudja, mit hoz a jövő… Az biztos, hogy immár tudom, mire kell figyelni a jobb időeredmény elérése érdekében. Az viszont biztos, hogy ősszel újra rajthoz állok a Spartathlonon, illetve van meghívásom a huszonnégy órás világbajnokságra is.
