Elképesztő teljesítményt nyújtva 422 kilométer megtétele, azaz két Balaton-kör után ért be a célba. Ezt írta a közösségi oldalára a rajt előtt: „Nagyon szeretném megtudni, milyen 422 kilométert teljesíteni az NN Ultrabalaton versenyében!” Milyen érzés?
Őszintén szólva, még mindig nehezen fogom fel a történteket – mondta Erős Tibor, aki 46 óra 10 perc alatt teljesítette a Projekt422-kihívást, azaz egymás után kétszer körbefutotta a Balatont. – Ott lenni a rajtnál tudva, hogy nem egy, hanem két kört futok a Balaton körül… Ez eleve felfoghatatlan volt, hát még célba érni. Amikor a végén megálltam, nemcsak a testem, de a lelkem is megállt egy pillanatra. Hatalmas hála van bennem, hogy végig tudtam csinálni. Ez nemcsak egy futás volt, hanem belső utazás, küzdelem, és valami olyasmi, amit az unokáimnak is mesélni fogok.
Tavaly ön nyerte meg az Ultrabalatont, de idén még magasabbra tette a lécet. Miért vállalkozott a dupla körre?
Tavaly már megízleltem, milyen egyéni győztesként célba érni, de mindig keresem a következő határt. A Projekt422 nemcsak fizikai kihívás volt, hanem mentális is. Meg akartam tapasztalni, hogy mi történik az emberrel ilyen sok kilométer alatt. Kíváncsi voltam, hogy mit csinál az elme, a test és a lélek. Tudtam, hogy ez egy másik dimenzió, és éreztem, hogy dolgom van vele. A másik ok pedig a jótékonysági cél volt, hiszen így lett egy olyan hajtóerő, ami túlmutatott önmagamon. A Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány támogatásával nemcsak magamért futottam, hanem azokért is, akiknek minden segítség számít. Ez plusz erőt adott minden egyes lépéshez – még akkor is, amikor már minden fájt. A Kék Vonal munkája szívügyem lett. Futottam már magamért eleget, most már másokért is szeretnék. Egy gyerek, aki bajban van, nem mindig tud segítséget kérni. Ha az én futásom csak egyetlen gyereket is közelebb visz a segítséghez, már megérte. És ha közben pénzt is tudunk gyűjteni az ő támogatásukra – az az igazi célba érkezés.
Azt leszámítva, hogy egy körrel, azaz 211 kilométerrel több, mégis miben volt más ez a dupla kör, mint a szimpla?
A szimpla Ultrabalaton is embert próbáló,de ott tudod, hogy kétszáztizenegynél megállhatsz. A dupla körnél, amikor egyszer már megkerülted a tavat, újra el kell indulni – mentálisan ez óriási fal. A tested azt mondja, hogy elég volt, a lelked viszont tudja: még egyszer ugyanaz jön. Ez már nem csak futás, hanem hit, elszántság és önmagaddal való őszinte szembenézés.
Milyen volt ez a nagy utazás a futást tekintve?
Elképesztő utazás volt testben és lélekben is. Tudtam, hogy négyszázhuszonkettő kilométer alatt minden megtörténhet – és meg is történt. Voltak mélypontok, ahol szinte kívülről kellett magamat irányítanom, és voltak pillanatok, amikor úgy éreztem: szárnyalok. Az elejétől a végéig tudatosan figyeltem arra, hogy fejben végig erős maradjak, mert ilyen távon a mentális állapot legalább annyit számít, mint a fizikai. Ha a két kört nézem, akkor az első kör – még az időjárás szeszélyessége ellenére is – simán ment. A második körben – ott is főleg az utolsó negyedben, körülbelül Siófoktól – már jöttek a problémák, a gyomrom kezdte feladni a szolgálatot, és már nagyon fáradt és álmos voltam. De a segítőim mindent megtettek, hogy átlendüljek ezeken a pontokon, és végül a tervezettnél előbb, negyvenhat óra tíz perc alatt értem célba. Az eredeti célom az volt, hogy negyvennyolc óra alatt fussam le, vagyis ahány éves vagyok, annyi óráig fussak. Sokan az éveik számát futják kilométerben, én is hasonlót gondoltam, csak az éveim számát órában.
Mit érzett, amikor átlépte az addig egyben legtöbb megtett, a kétszázhatvan kilométert?
Az volt az a pont, ahol már nem volt semmilyen kapaszkodóm. Addig tudtam, hogy mi történik velem, onnantól viszont minden új volt. Egyfajta üresség, de közben hihetetlen fókusz jött. Tudtam, hogy minden lépés történelmi saját magam számára. Az járt a fejemben, hogy előtte még nem jártam ott – viszont most már igen.
Milyen hullámvölgyekkel, holtpontokkal kellett megküzdenie? Mi volt a legnagyobb nehézsége ennek a kihívásnak?
A legnagyobb holtpont a második körben jött, körülbelül Siófoktól kezdődött, nagyon fáradt lettem, és minden porcikám pihenni akart. Itt már semmit nem fogadott be a gyomrom – valószínűleg ez is közrejátszott a kialakult helyzetben. Aztán tíz perc alvás után némileg helyrejöttem és tudtam folytatni az utat. Volt olyan pillanat, hogy egyszerre voltam álmos és kimerült, de még előttem volt több mint ötven kilométer… A legnehezebb mégis az volt, amikor a célt már közel éreztem, de mégis messze volt. Ilyenkor már minden fáj – csak a hited visz előre, hogy megcsinálod.
Mi jön ezután?
Első a regeneráció, ilyenkor a test és a lélek is időt kér. A következő nagy verseny az októberi franciaországi huszonnégyórás világbajnokság lesz, ahol Magyarországot képviselem. A hosszútávú cél pedig továbbra is az, hogy a futással értéket közvetítsek, inspiráljak – és újra meg újra bebizonyítsam: a lehetetlen csak addig létezik, amíg el nem indulunk felé.
