Ezt írta a közösségi oldalára a rajt előtt: „Nagyon szeretném megtudni, milyen 422 kilométert teljesíteni az NN Ultrabalaton versenyen!” Milyen érzés?
Őszintén szólva, még mindig nehezen fogom fel – mondta Erős Tibor. – Ott lenni a rajtnál, tudva, hogy nem egy, hanem két kört futok a Balaton körül… Ez eleve felfoghatatlan volt, hát még célba érni. Amikor a végén megálltam, nemcsak a testem, a lelkem is megállt egy pillanatra. Hatalmas hála van bennem, hogy végig tudtam csinálni. Ez nemcsak egy futás volt, hanem belső utazás, küzdelem és valami olyasmi, amit az unokáimnak is mesélni fogok.
Tavaly ön nyerte meg az Ultrabalatont, idén még magasabbra tette a lécet. Miért vállalkozott a dupla körre?
Tavaly már megízleltem, milyen egyéni győztesként célba érni, de mindig keresem a következő határt. A Projekt422 nemcsak fizikai kihívás volt, hanem mentális is. Meg akartam tapasztalni, mi történik az emberrel ennyi kilométer alatt. Kíváncsi voltam, hogy reagál az elme, a test és a lélek. Tudtam, hogy ez egy másik dimenzió, és éreztem, hogy dolgom van vele. A másik ok pedig a jótékonyság volt, hiszen így van egy olyan hajtóerő, ami túlmutat önmagamon. A Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány támogatásával nemcsak magamért futottam, hanem azokért is, akiknek minden segítség számít. Ez pluszerőt adott minden egyes lépéshez – még akkor is, amikor már minden fájt. A Kék Vonal munkája szívügyem lett. Futottam már magamért eleget, most már másokért is szeretnék. Egy bajban lévő gyerek nem mindig tud segítséget kérni. Ha az én futásom csak egyet is közelebb visz a segítséghez, már megérte. És ha közben pénzt is tudunk gyűjteni a támogatásukra – az az igazi célba érkezés.
Azt leszámítva, hogy egy körrel, azaz 211 kilométerrel több, mégis miben volt más ez, mint a szimpla?
A szimpla Ultrabalaton is embert próbáló, de ott tudod, hogy kétszáztizenegynél leállsz. A dupla körnél, amikor egyszer már megkerülted a tavat, újra el kell indulni – mentálisan ez óriási fal. A tested azt mondja, elég volt, a lelked viszont tudja: még egyszer ugyanannyi jön. Ez már nem csak futás, hanem hit, elszántság és az önmagaddal való őszinte szembenézés.
Milyen volt ez a nagy utazás elsősorban a futást tekintve?
Elképesztő utazás volt testben és lélekben is. Tudtam, hogy négyszázhuszonkét kilométer alatt minden megtörténhet – és meg is történt. Voltak mélypontok, amikor szinte kívülről kellett magamat irányítanom, és voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, szárnyalok. Az elejétől a végéig tudatosan figyeltem arra, hogy fejben végig erős maradjak, mert ilyen távon a mentális állapot legalább annyit számít, mint a fizikai. Ha a két kört nézem, akkor az első – még az időjárás szeszélyessége ellenére is – simán ment. A második körben – ott is főleg az utolsó negyedben, körülbelül Siófoktól – már jöttek a problémák, a gyomrom kezdte feladni a szolgálatot, és már nagyon fáradt és álmos voltam. De a segítőim mindent megtettek, hogy átlendüljek ezeken a pontokon, és végül a tervezettnél előbb, negyvenhat óra tíz perc alatt értem célba. Az eredeti célom az volt, hogy negyvennyolc óra alatt fussam le, vagyis ahány éves vagyok. Sokan az éveik számát futják kilométerben, én meg az éveim számát órában.
Mit érzett, amikor átlépte az addig egyben megtett legtöbbet, kétszázhatvan kilométert?
Az volt az a pont, amikor már nem volt semmilyen kapaszkodóm. Addig tudtam, mi történik velem, onnantól viszont minden új volt. Egyfajta üresség, de közben hihetetlen koncentráció jött. Tudtam, hogy minden lépés „történelmi” saját magam számára. Az járt a fejemben, hogy előtte még nem jártam ott – most már igen.
Milyen hullámvölgyekkel, holtpontokkal kellett megküzdenie? Mi volt a legnagyobb nehézsége ennek a kihívásnak?
A legnagyobb holtpont a második körben jött, körülbelül Siófoktól kezdődött, nagyon elfáradtam, és minden porcikám pihenni akart. Itt már semmit sem fogadott be a gyomrom – valószínűleg ez is közrejátszott a kialakult helyzetben. Aztán tíz perc alvás után némileg helyrejöttem, és tudtam folytatni az utat. Volt olyan pillanat, hogy egyszerre voltam álmos és kimerült, de még előttem volt több mint ötven kilométer… A legnehezebb mégis az volt, amikor a célt már közel éreztem, de mégis messze volt. Ilyenkor már minden fáj – csak a hited visz előre, hogy megcsinálod.
Mi jön ezután?
Első a regeneráció, ilyenkor a test és a lélek is időt kér. A következő nagy verseny az októberi franciaországi huszonnégy órás világbajnokság lesz, ahol Magyarországot képviselem. A hosszú távú cél pedig továbbra is az, hogy a futással értéket közvetítsek, inspiráljak másokat – és újra meg újra bebizonyítsam: a lehetetlen csak addig létezik, amíg el nem indulunk felé.
