Menekülés a zuhogó eső elől és medveüvöltés Szilágyi Gyula országfutásán

Több mint egy esztendő alatt végzett az országjárással. Hogyan jött az ötlet?

Több mint egy esztendővel ezelőtt kezdtem, tavaly április tizenkilencedikén volt az első futásom, s összesen 1746 kilométer megtétele után végeztem – mondta Szilágyi Gyula. – Már egy ideje azon agyaltam, hogy változtatnom kellene a hétvégi hosszú futásaim helyszínén, ugyanis Szombathely környékén már szinte az összes útvonalat bejártam.

A számítógép előtt ülve a térképet nézegettem, s arra lettem figyelmes, hogy a megyeszékhelyeket nagyszerűen össze lehet kötni. Van benne két kisebb kanyar, a Veszprém–Székesfehérvár és a Szeged–Szolnok–Kecskemét–Szekszárd–Pécs szakasz, de összességében jól összeköthető ez az útvonal.

Egy barátom mutatott egy remek oldalt, amelyen be lehet állítani mindent, azt is, hogy honnan hova szeretnék eljutni és mivel. Bejelöltem, hogy csak a turistaútvonalakat mutassa, közúton semmiképp sem akartam haladni. Egyedül Debrecen és Szeged között nincs turistaútvonal, így ott a kerékpárutat használtam. Az első szakasz a Szombathely–Győr közötti volt, ami száznegyven kilométer.

Hogyan haladt?

A legtöbb esetben egy-egy szakaszt szombaton és vasárnap teljesítettem, az első napon kilencvenöt és százötven, míg a másodikon negyvenöt és hetven kilométer között mentem. De előfordult, hogy a hétvégén verseny miatt csak egy napot tudtam rászánni, azonban a legtöbbször a pénteki munka után vonatra ültem és elutaztam a következő megyeszékhelyre, majd útra keltem, s szombat este értem célba. Vasárnap reggel pedig nekiveselkedtem a következő szakasznak, majd utána este vonattal haza. A hétvégéim az elmúlt jó egy esztendőben így teltek, de ahogy mondtam, előfordult, hogy csak egy hétvégi napot tudtam menni vagy éppen a munka miatt nem tudtam folytatni az adott hétvégén az utat.

Melyik volt a legnehezebb szakasz?

A Budapest–Salgótarján. Noha nem ez volt a leghosszabb, csak százharmincöt kilométer, de ez tartott a legtöbb ideig, huszonkét óra ötvenhét percig. Egyrészt nehezek voltak a terepviszonyok, másrészt leszakadt az ég, s a nagy eső miatt rengeteget csúszkáltam hegyre fel és le. Ezt a részt Ispán Zsolt barátommal tettem meg, szerencsém volt, hogy itt nem egyedül voltam. Éjjel elképesztően cudarrá vált az időjárás, villámlott, dörgött és szakadt az eső, nem mertünk továbbmenni egy buszmegállóból, nagyjából másfél órát töltöttünk el ott. Egyébként ezen a szakaszon nem messze tőlünk egy medve barangolt, hallottuk az üvöltését, másnap pedig olvastuk a hírekben, hogy Szlovákiából átjött Magyarországra. Izgalmas és nehéz szakasz volt, örültem, hogy Zsolti velem volt.

Melyik volt a legszebb, leglátványosabb rész?

Rengeteg gyönyörű helyen jártam, az emberek el sem tudják képzelni, hogy milyen sok szép része van Magyarországnak. Kettőt is ki tudok emelni, az egyik a Veszprém–Székesfehérvár szakasz, amely Spanyolországot juttatta eszembe, kellemesen hullámzó terep sok bokorral. Jött velem egy futó Veszprémből, aki a város harminc kilométeres körzetének minden zegzugát ismeri, ám olyan helyekre tudtam elvinni, amelyeket még ő sem látott, a végén nagyon megköszönte.

A másik, amit kiemelnék az a Székesfehérvár–Tatabánya etap, itt úgy éreztem magam, mintha egy magyar népmesében lettem volna. Gyönyörű falvakban jártam, több mint százéves, remekül karbantartott vályogházakat láttam.

Mentálisan mennyire volt nehéz a kihívás?

Amikor végeztem, megfogalmazódott bennem, hogy az ultrafutásban az a legfontosabb, hogy az ember megfelelően motivált legyen, s örömmel jutottam arra, hogy ez megvan bennem. Amikor néhány esztendővel ezelőtt három egymást követő hétvégén három privát kihívást is teljesítettem, azt vettem észre, hogy amikor az UTT-t megcsináltam, már azon járt az eszem, hogy egy hét múlva mi lesz a Hegyestű Trailen, majd amikor azzal is végeztem, már az Ultrabalatonra koncentráltam. Ez most is így volt, amikor egy hétvégén végeztem az adott szakasszal, már azon gondolkoztam, hogy jövő héten hová is megyek, és mi vár majd rám.

Amint hazaértem, már vettem is elő a térképet és terveztem a következő utat. Fontos volt az is, hogy az embereknek folyamatosan megmutassam, hogy éppen merre járok, és milyen szép helyekre jutottam el, igyekeztem minél több embert megmozgatni. Nagyszerű volt a helyiekkel beszélgetni, érdeklődni arról, hogy miért is szeretik a környéket. Volt, hogy teljesen elfeledkeztem arról, mennyire megterhelő egy-egy szakasz, csak az hajtott, hogy minél több helyivel találkozzak és ismerkedjek össze. Az pedig még jobb érzés volt, hogy jött olyan visszajelzés, miszerint akadt, akit én motiváltam a mozgás elkezdésére. Sosem fordult meg a fejemben, hogy értelmetlen lenne ez az egész, sőt, hálás voltam, hogy mindig nagy motivációval és örömmel mentem. Pedig elhiheti, rettenetesen lefárasztott ez az egész, de mindig nagy kedvvel mentem a következő útvonalra.

Ráadásul rengetegen csatlakoztak önhöz egy-egy szakaszon.

Csupán egy-kettőt tettem meg egyedül, a legtöbbször mindig csatlakozott hozzám valaki, a legtöbb futó Székesfehérvárra befelé jött velem. Az egész kihívásomnak az lett az értelme, hogy minél többen csatlakozzanak hozzám és minél több emberrel találkozzak. Egyetlen negatívumot tudok mondani, hogy Budapesten hiába van rengeteg futó, senki sem csatlakozott. Ez volt az egyedüli ilyen élmény, ez kissé elszomorító.

Ezt követően milyen célokat tűzött ki? Mi lesz a következő kihívás?

Az országfutás befejezése utáni héten a száz kilométeres országos bajnokság nem sikerült jól, a pálya kicsinálta a jobb csípőmet, és harmincnégy kilométernél ki kellett szállnom, nem kockáztattam meg egy súlyosabb sérülést. A következő hétvégén az esztergomi backyardversenyen indulok, majd jön májusban a negyvennyolc órás világbajnokság. Aztán következik az újabb nagy projekt, júniusban kezdem az Országos Kékkört, s élőben szeretném közvetíteni az egészet. A tervek szerint egy hónapban három hétvégét szánok rá, egyet pedig versenyzésre.