Gyakran írunk a csupasport.hu-n olyan magyar sportolókról, akik sikeresen teljesítik a legendás Spartathlont, de kevés szó esik azokról az edzőkről, akik felkészítik őket erre a nagy megméretésre. Ezért is kerestük fel a futóberkekben is jól ismert Barát Gabriellát, aki a Gizionok csapatot edzi, és akinek több Spartathlon-teljesítő futója is volt az elmúlt években, idén Földi Zsuzsa ért célba a tanítványai közül. Arra kértük, dióhéjban foglalja össze, milyen edzői szempontból egy felkészítés a Spartathlonra, illetve magán a versenyen, a helyszínen milyen segítséget tud adni a futójának.
„A felkészülés sohasem úgy történik, hogy valaki hirtelen kitalálja, felkészül a következő Spartathlonra, ez egy többéves folyamat – mondja Barát Gabriella a csupasport.hu-nak. – Az ember ebbe belecsúszik. Amikor elkezd valaki futni, előbb öt kilométert, aztán tíz kilométert tesz meg, majd jön a félmaratoni, maratoni. És ha a maratoninál még mindig nem ment el a kedve, akkor elkezdi növelni a távokat, és belekerül egy olyan közegbe, ahol ez az úgynevezett ultrás életérzés kialakul.
Az első maratoni után általában van egy olyan fordulópont, amikor már nem csak a fizikai teljesítmény a fontos – bár persze az van a fókuszban –, hanem belép egy olyan mentális extra is a teljesítménybe, amit már nagyon nehéz szavakba önteni.
Extra élmény, a csoportba tartozás érzése. Jön a száz kilométer, érkeznek a pozitív visszacsatolások, és így tovább. Már nem arról van szó, hogy minél jobb idővel minél jobb helyezést érjen el valaki egy versenyen, hanem maga a teljesítés a lényeg, önmagam legyőzése. Ez többéves folyamat természetesen. A Spartathlon pedig kimondatlanul is egyik ékköve az ultrafutásnak, már csak a történelmi háttere miatt is.”
Természetesen versenyzőnként változó, hogy mennyi idő alatt jutnak el erre a szintre.
„Zsuzsinál ötéves folyamat volt – árulja el Barát Gabriella. – Ahhoz, hogy egy sportolót elvigyek a Spartathlonig, kell, hogy kialakuljon egy személyes kapcsolat, nem elég egy szolgáltató-ügyfél viszony, annál sokkal több kell. Attól függ, ki mennyi idő alatt jut el idáig, hogy mennyi időt tud rászánni, milyen a családi háttere, milyen a támogatottsága otthon. A legkevésbé anyagi kérdés ez, az időfaktor a legfontosabb.
Zsuzsi négygyerekes, egyedülálló anya, és ebből a szempontból eléggé nehezített pályán mozog. Kutyát tenyészt, állatorvos, praktizál, szóval idővel nem áll jól. De nagyon jól gazdálkodik a kevés szabadidejével.
Ha valaki jó értelemben vett kényszeres futó, és percre pontosan be van osztva az ideje, akkor lehet ezt valahogy kigazdálkodni. Futóberkekben viszonylag negatívan szoktunk beszélni a futópadról, de Zsuzsinak például létfontosságú volt. Nagyon sok szabadtéri edzését kiváltotta, miután lefeküdtek a gyereket, még este meg tudta csinálni az edzésmunkáját. Ha van egy célod, és arra koncentrálsz, akkor padon is meg tudod oldani a harmincöt-negyven kilométeres edzéseket is. A futópad is segíti a monotonitástűrést vagy a mentális felkészülést.”
Barát Gabriella négy tanítványa teljesítette már a Spartathlont
Gabriellának eddig négy tanítványa ért célba a Spartathlonon: 2017-ben Evetovics-Balla Hanka, 2019-ben Veress Béla és Korányi Balázs (aki nem mellesleg a férje, és mint mondja, az a legnehezebb, amikor az ember a házastársát kíséri), idén pedig Földi Zsuzsa.
„Ez szerencse kérdése is, nem feltétlenül az edzői kvalitást minősíti, hanem attól függ, a sportoló az adott pillanatban tud-e jó döntéseket hozni a futás közben – vallja. – Az edzőktől nem elvárás, hogy ott legyenek a helyszínen, de én mind a négynél ott voltam, leginkább azért, mert nagyon szeretem ezt a versenyt az ókori és a görög kultúra iránti érdeklődésem miatt, szerencsére a férjem abszolút támogatja, hogy ott lehessek mindig.”
Az ilyen nagy távoknál magától értetődően nagy szerepet kap a frissítés. Ezen a téren milyen feladatok hárulnak az edzőre?
„A Spartathlonon a frissítést nagyon nehéz megoldani, mert eleve kevés ponton lehet találkozni a versenyzővel – fejti ki Gabriella. – A frissítést begyakoroljuk, ez egy hosszú folyamat, amit a sportoló kikísérletez magának. Zsuzsinál egyébként végtelenül egyszerű a dolog, ő egyetlen dologgal frissít, igazából annak az adagolására kell figyelni, de minden előre le van adva, negyvenhárom kilométerig nem is találkozhatunk, utána csak nyolcvan kilométernél, tehát nekünk semmi ráhatásunk nincsen arra, mit csinál, rendesen frissít-e, satöbbi. Utána már kicsit gyakrabban kerülhetünk kapcsolatba, akkor már kicsit jobban tudunk rá figyelni, de ez alapvetően nagyon individuális sportág, a sportolónak mindent meg kell tudnia magának oldania, nekünk verseny közben ebbe nagyon kevés a beleszólásunk, szűk a mozgásterünk.
Akkor tudunk már segíteni, amikor eljön egy pont – minél rutinosabb valaki, annál később –, s a futó már nem biztos, hogy tud jó döntéseket hozni. Figyelni, hogy mennyit sétál, mennyire tud figyelni arra, hogy összeszedett maradjon, hogy tényleg az lebegjen a szeme előtt, hogy beérjen, bármennyire is fáj mindene.
Folyamatosan próbáljuk kitolni a fájdalomküszöböt, vagy figyelmeztetni arra, hogy sok a gyaloglás, muszáj gyorsítania, emlékeztetni őt arra, hogy nem szabad összegörnyedve futnia. Mindent, amit az ember kívülről lát, jelezni neki, mert olyankor ő már nem tud erre gondolni abban az állapotban. Vagy például, hogy ne időzzön sokat a frissítőpontokon. A Spartathlonon hetvenöt frissítőpont van, ha mindegyiken csak egy percet tölt el, az már hetvenöt perc kiesés. Ahol például át kell öltözni, éjszakára melegebb ruhát vagy láthatósági mellényt venni, ott öt-hat perc is elmegy, tehát ezeknek a minimalizálását figyelni, jelezni kell, vagy azt is, amikor már szétesnek a mozdulatok, nem annyira koordinált a mozgás. Elsősorban sok mentális és kevés fizikai kérdésben tudunk segíteni a verseny közben, de ez a mentális rész a táv második felében már nagyon domináns.”
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
