Elégedett a bronzéremmel?
Mivel ez a legnépszerűbb hazai terepfutóverseny, itt vannak a legjobbak, ráadásul Salomon-megméretés, ezen az ünnepen mindenképpen érmet, vagyis plakettet szerettem volna szerezni, ezzel a bronzéremmel pedig kihoztam a maximumot belőle – mondta Borza Helga. – Ami az időeredményt illeti, a három óra elejét céloztam meg, aztán olyan jól kezdtem, hogy azt gondoltam, akár három órán belül is beérhetek a célba, de sajnos az esésem közbeszólt.
Hogyan történt? Egyáltalán milyen volt a verseny?
Az első tíz kilométeren egy lankás-emelkedős szakaszon haladtunk, remekül ment, az ilyenek az erősségeimnek számítanak – az első helyen is voltam.
Az ezt követő lejtős-emelkedős részeken tartani tudtam a pozíciómat, a lefelé futásoknál annyira bátran futottam, hogy hasra estem… Jól megütöttem, lehorzsoltam magam, kellemetlen volt így futni, mert eléggé csípett a seb, ráadásul a bátorságom is tovaszállt. Egészen eddig, azaz tizenöt kilométerig könnyedén és lendületesen ment a futás, de onnantól egyáltalán nem…
Fotó: Ultra-Trail Hungary
A következő szakasz nem ment acélosan, nem mertem kockáztatni, a biztonságot helyeztem előtérbe, ekkor már tudtam, hogy nem lesz meg a három órán belüli idő, de tudtam, a három óra eleje még meglehet. A lejtőkön aztán egy kicsit gyorsabban futottam, ám a hasam is elkezdett görcsölni, azt gondoltam, mehet minden a kukába… Alig vártam, hogy a következő frissítőpontra érjek, mert a vizem is elfogyott. Itt az esés okozta sebet is le kellett kezelnem megint, s tudtam, hogy lassú voltam az utóbbi szakaszokon, így most rá kell kapcsolnom. Ekkor a harmadik helyen haladtam, s figyelnem kellett arra, hogy a negyedik ne érjen utol. Szét voltam esve, úgy rugdostam magam előre, de végül sikerült közel kilenc perccel megelőzöm a negyediket. Szerencsére az átlagtempómat sikerült öt perc alá hoznom, s habár rengeteg maradt benne, előzetesen kiegyeztem volna ezzel az idővel. Az esés után, a táv második felétől nagyon rossz volt, de végül csak meglett a bronzérem.
Korábban esett már el terepversenyen?
Kétezertizennyolcban a Dolomitokban estem, akkor a negyvennyolc kilométeres táv nyolcadik kilométerénél buktam orra. Ott is felszakadt mindkét térdemen és a tenyeremen a bőr, akkor ráadásul csak a huszonvalahányadik kilométernél tudták ellátni. Akkor is elhagyott a lendület, de eszembe sem jutott, hogy feladom – sosem adtam még fel versenyt.
Az volt most is a nehéz, hogy az esés után ismét fel tudjam venni a tempót, hogy versenyben tudjak maradni. Tudtam, hogy nincs komoly sérülésem, így vagy úgy, de biztosan beérek a célba. Azzal is tisztában voltam, hogy az esésig dobogós helyen álltam, s nem akartam lejjebb adni.
Fotó: Ultra-Trail Hungary
Érmet szerettem volna mindenáron, s ezzel a bronzzal kihoztam a maximumot. Korábban még sosem voltam dobogós az Ultra Trail-Hungaryn, ami hatalmas presztízsű verseny, elképesztő érzés volt a dobogón állni. A végén az összes táv díjátadója egyben volt megtartva, nagy élmény volt ott lenni a díjazottak között. Ezzel a sikerrel jelentős mérföldkőhöz értem.
A múlt héten bronzérmet szerzett a CEU-s bajnokság részeként megrendezett erdélyi Spartan Beasten, most pedig az egyik idei főversenye következik.
Így van, jön a morzine-i világbajnokság, ötvenegy kilométer hosszú a pálya, háromezer méter szintemelkedéssel és hetven akadállyal megfűszerezve. Alig várom, hogy kezdődjön a verseny, mindent megteszek, hogy a lehető legjobb eredményt érjem el.
