A tequilától a világhírnévig

Dean Karnazes a harmincadik születésnapján csontrészegen egyszer csak futni kezdett, és azóta kis túlzással meg sem áll. Portré a világ egyik legnépszerűbb ultrafutójáról.

Az egész egy borzalmas tequilával kezdődött. Ezt nem mi mondjuk, hanem a világ egyik legnépszerűbb ultrafutója, Dean Karnazes, aki bár több jelentős sportteljesítménnyel büszkélkedhet, elsősorban arról ismert, hogy 2006-ban ötven egymást követő napon, ötven különböző amerikai államban futott egy-egy maratonit. Emellett – a teljesség igénye nélkül – 2005-ben alvás nélkül futott 560 kilométert, 2008-ban megnyerte a Badwater Ultramaratont, a következő nagy célja pedig, hogy egy év alatt minden országban fusson egy maratonit.

De térjünk vissza kicsit a tequilához és a kezdetekhez. Az ötvenhét éves sportolónak talán már akkor eldőlt a sorsa, amikor gyerekként csak úgy szórakozásképpen hazafutott az iskolából. Aztán egyre hosszabb távokat futott, tizenkét évesen hatvannégy kilométert kerékpározott a nagyszüleihez, tizennégy évesen pedig maratoni távnak megfelelő százöt kört futott egy versenyen, ahol a többi gyerek csupán tíz-tizenöt kört teljesített. Azonban tizenöt évig gyakorlatilag teljesen abbahagyta a futást, mígnem eljött a már említett tequilázós este.

„A harmincadik születésnapom előestéjén részegen kisétáltam egy éjszakai bárból, és közöltem a barátaimmal, hogy elmegyek futni. Nem is értették, közölték, hogy de hát részeg vagyok, mire én mondtam, hogy igen, de akkor is megcsinálom. Azon az éjszakán az egész életem megváltozott.”

Végül hét órán keresztül negyvennyolc kilométert futott, és teljesen kijózanodott, mielőtt a felesége hazavitte. Ekkor ébredt rá, hogy a futás az, ami igazán boldoggá teszi.

„Elvégeztem az üzleti főiskolát, jól menő munkám volt, de nem találtam benne semmi kihívást. Sokan bungee jumpingolnak vagy bikafuttatáson vesznek részt, engem a futás éltet igazán, ez tesz boldoggá.”

A kezdet persze nem volt egyszerű. Az első nyolc évben kilenctől ötig dolgozott, emellett napi négy órát futott. Hogy minderre, főleg a családjára is legyen ideje, a kétgyermekes apuka mindössze négy órát aludt, holott előtte ő is a nyolcórás alvók táborát erősítette. Persze azért azt se gondoljuk, hogy teljesen aszkétaéletet élne. A versenyek közben rendszeresen hawaii pizzát rendel, és sok egészségtelen ételt fogyaszt, mégiscsak pótolni kell valahogy a sok elégetett kalóriát.

Azóta rengeteg embert inspirált, 2005-ben kiadott könyve a New York Times bestsellerlistájára is felkerült, azóta több könyve is megjelent, de film is készült róla, és persze azzal sem árulunk el nagy titkot, hogy ennek ellenére nem mindenki kedveli.

Sok futó szerint nem tartozik a legjobb ultramaratonisták közé, sőt olyanok is vannak, akik szerint rossz hatással van a sportágra. A leggyakoribb vád vele szemben talán az, hogy elsősorban nem a teljesítményének, sokkal inkább a munkatapasztalatából származó kiváló üzleti érzékének, jó marketingjének és megnyerő külsejének köszönhetően lett ennyire népszerű. Ebben is lehet valami, tény, hogy több neves magazin címlapján is szerepelt, és ő sem tagadja, hogy az üzleti érzéke is kellett a sikereihez.

Az is igaz , hogy nem ő volt az első, aki ötven nap alatt ötven maratonit futott, mégis az ő futása kapta a legnagyobb sajtóvisszhangot. Ennek ellenére már a fent felsorolt sportteljesítmények után sem vitathatja senki, hogy kiváló ultrafutóról van szó, akit sok társához hasonlóan a kihívások éltetnek. Hogy mást ne mondjunk, a már említett, New Yorkban véget érő 50/50/50-es kihívás után egész egyszerűen hazafutott – mindezt egy hónap alatt. Ha valaki, ő tudja, mi az a szenvedés, és pontosan tisztában van vele, milyen nehézségekkel kell megbirkóznia annak, aki ilyen távokat fut.

„A fájdalom mindig a lábtól indul, aztán eljön az a pont, amikor már az orrod hegyén is érzed, és mintha minden egyes sejted azt üvöltené, hogy azonnal hagyd abba. De ha ezen túl vagy, néhány perc múlva a világ legerősebb emberének gondolod magad, aki bármeddig képes futni. Húsz perc múlva megint visszatár az erős fájdalom, a lábaid, a combjaid lüktetnek, de ezen is túl kell jutni, és ez így megy a végéig, a tetőpontok és a mélypontok is egyre intenzívebbek. Amikor szenvedek, akkor érzem igazán, hogy élek. Nem mondanám, hogy mazochista vagyok, de keresem a szenvedést. Dosztojevszkijnek igaza volt, amikor azt írta, hogy a szenvedés a tudatosság egyetlen eredete. ”

Persze – mint a görög felmenőkkel büszkélkedő futó szerint mindez semmi ahhoz képest, amit az ősei csináltak, akik szandálban, védőfelszerelés és mindenféle kütyük nélkül a háború árnyékában futottak száz kilométereket. Mindezek után pedig nem hiszik majd el, melyik futására a legbüszkébb.

„Arra vagyok a legbüszkébb, amikor a tizedik születésnapján a kislányommal futottam tíz kilométert. Sohasem erőltettem nála semmit, mert féltem, hogy rosszul sül el, de egyszer csak elém állt, és közölte, hogy szeretne velem tíz kilométert futni. Hihetetlen élmény volt.”

(Fotó: Dean Karnazes facebook oldala)

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.