Bogár János a fertőzés után bizakodó

Még a harcedzett Bogár Jánost is ledöntötte a lábáról a koronavírus-fertőzés. A megszokottnál még most is gyengébb, ezért mindenkit óvatosságra int, és azt tanácsolja: akármilyen nehéz, amikor szükséges, maradjunk nyugton.

– Hogy van?
– Most már jól.

– Most már?
– Panaszkodjak, ne panaszkodjak? No, rendben, röviden elmondom, hátha a velem történtek másnak is segítenek komolyan venni a koronavírus-fertőzést. Nagyon vigyáztam, minden óvintézkedést betartottam, próbáltam elkerülni a bajt, novemberben mégis elkaptam a betegséget. Éppen a békéscsabai hatórás versenyre készültem, már el is indultunk, ám Mezőkövesdnél visszafordultunk. A szívem talán vitt volna, de ez volt a jó döntés, mert rosszul éreztem magamat, és így másokat is megvédtem tőle – kezdte honlapunknak az 56 éves Bogár János, aki októberben még aktív év végét remélt.

– Miként vészelte át a betegséget?
– Egy hétig harminckilenc fokos lázzal nyomtam az ágyat. Negyven éve futok, ám nem éreztem még ilyen rosszul magamat, nem bírtam felállni. Aztán lassan kikászálódtam a betegségből, de az utóhatásai nem múltak el. Bár mi, futók azt is megérezzük és nehezen viseljük, ha egy-két napig nem futhatunk, egy ideig muszáj volt nyugton maradnom. Nagyon meg is változott a gondolkodásom, és mindenkinek azt tanácsolom, legyen türelmes hasonló helyzetben, mert tényleg az egészség a legfontosabb. Szóval, nem volt könnyű, ám egy időre leálltam az edzésekkel.

– Éppen az alapozás időszakában ütött be a baj.
– Elsősorban nem is a lázas napokban kimaradt futások hiányoznak, hanem amikor már futhattam, ám nem úgy ment, mint korábban. A harminc-negyven kilométer helyett legfeljebb tízet tudtam megtenni egyszerre, a százhatvanas pulzussal csak hatperces kilométerátlaggal, szóval a tüdőkapacitás nem az igazi…

Olvastam, hogy akár tíz-tizenöt hétre is szükség lehet ahhoz, hogy tényleg magunk mögött tudjuk a megbetegedést, és érzékelem is.

– Hol tart most?
Már képes vagyok húsz kilométert futni, így egy héten akár száznegyven kilométer is összejön, ám a pulzus még nem az igazi. Kezdek már jobban lenni, viszont az erőállapotom egy éve sokkal jobb volt, amikor kétszázötven-kétszáznyolcvan kilométert is megtettem egy héten. Másnak a versenyek maradtak ki, nekem az alapozás jelentős része, szóval felborultak a tervek.

– Mennyire kellett megváltoztatni őket?
– A vírushelyzet miatt persze eleve minden bizonytalan, kérdés, rendeznek-e egyáltalán versenyeket márciusban. Ha igen, biztosan nem leszek olyan formában, mint az elmúlt években, ám a fő cél továbbra is a szeptember végi Spartathlon.

– Addigra utol tudja magát érni?
– Már látom a fényt az alagút végén, szóval egyértelműen azt mondom, hogy igen, bizakodóan várom a versenyzést. Végtére is öt-hat éve a sarkammal bajlódtam, aztán az sem akadályozott hosszú távon. Rengetegen biztattak azzal, hogy talán jól is jött az egy-két lazább hónap, hiszen amióta futok, sosem pihentem hosszabban, és mindig sok versenyen indultam. Sokan segítenek anyagilag is, mindenki előtt le a kalappal.

Trófeák régen…

– Mennyire nehéz a pluszviszontagságok után újabb, a sokadik „futóévbe” kezdeni?
– Igazából annyira a Spartathlon jár a fejemben, hogy egyáltalán nem nehéz. Talán a Jóisten akarta úgy, hogy ha már tavaly elmaradt, az idén, a győzelmem harmincadik évfordulóján rajthoz állhatok. Remélem, hogy minden rendeződik, és az Ultrabalaton is közelebb vihet a jó szerepléshez.

– Említette a negyven esztendőt… Mi hajtja még előre?
– Ugyanaz a lendület van bennem, mint korábban. Sokat gondolkodtam azon, hogy miért, és azt hiszen, a társak szeretete visz előre. Rengeteg visszajelzést kapok, érzem a szeretetüket, el sem tudom képzelni, hogy kihagyjam ezeket az élményeket.

– A korával viszont megküzd. Nemrég Szőnyi Ferenc beszélt arról honlapunknak, hogy el kell engedni az élmezőnyt az ultratriatlonban. Önben még él a vágy, hogy ne korcsoporttal versenyezzen, hanem mindenkit megelőzzön?
– A korom felülírta már ezeket a terveket, ám engem mindig a futás szeretete vitt előre. Emlékszem, amikor a győzelmeim előtt a versenyben élen haladtam, sajnáltam, hogy kevesebb a kapcsolatom a társakkal. Most viszont sokkal jobb, hiszen a mezőnyben futok, biztatjuk egymást, szurkolunk a másiknak – ez elképesztő érzés, nem kell a boldogsághoz az élen haladni. Fontosabb minél több versenyen szerepelni, és minél több emberrel találkozni. Kérdezték már néhányan, ugyan, minek bohóckodom, miért nem hagyom abba, és nem tudom velük megértetni, hogy mindenkinek más a fontos. Engem a közösség motivál, a futók szeretetét érezni és találkozni a társakkal mindennél többet ér.

…és most (Fotó: Tumbász Hédi)

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.