Megcsináltam.
Sikerült.
Boldog vagyok.
Talán már vannak, akik olvasták tőlem: amióta kipróbáltam a maratoni futást, az volt az álmom, hogy 3 óra 30 percen belül teljesítsem a távot.
Mindegy, mennyivel. Azok a szakemberek, edzők, akikkel dolgoztam, beszéltem, akik ismertek, látták, mennyit edzek, és milyen iramban tudok futni, azt mondták: reális, elérhető cél. Ezért aztán elkezdtem hajszolni, kergetni, és már itt, a Csupasport oldalán meséltem róla, hogy tavaly talán túlságosan rágörcsöltem, közbejött egy-két apróság, és nem sikerült. Vasárnap Kassán volt verseny, és elhatároztam: most vagy soha! Nem azért, mert jól hangzik, hanem mert élvezem a futást, és mert élvezni is akarom, azt mondtam: Kicsi, ha nem jön össze, engedd el, már csak örömből akarok futni.
És sikerült!
Büszke vagyok: 3 óra 25 perc 47 másodperc a hivatalos időm (az órám szerint 42 700 méter volt a táv, de mindegy).
A kis apróságok és a fontosabb dolgok mind stimmeltek: szombaton esett az eső, vasárnap már nem, de hideg maradt az idő; hét fok körül volt reggel, mindenki beöltözött, de én tudtam, elég nekem a póló, úgyis kimelegszem, ha elindulunk. Harminckét kilométernél kisütött a nap, eszembe is jutott: jaj, ne! A meleget nem bírom, de szerencsére nem sütött sokáig, eltűnt a fellegek mögött, ez is kellett nekem. Sokat ettem a verseny előtt, reggeli, tízórai, ebéd, uzsonna, kis vacsora, heteken át, és a verseny közben is tudtam enni és inni, amit szerettem volna. Négy zselét is benyomtam, pedig az korábban kijött belőlem, de Bódis Tamás azt mondta, ő harmincnál többet benyomott a Spartathlon alatt. Gondoltam, akkor négyet én is csak legyűrök valahogy – most bennem maradt.
És azt hiszem, segített az is, amit a párom talált ki és készített el nekem. Nem álltam meg, evés és ivás közben sem, folyamatosan tartottam a 4:55 körüli ezreket, még a legvégén is, nem fogyott el minden energia, örülök, hogy a tervezett tempót tudtam tartani.
Elértem, amiről álmodtam.
Megcsináltam.
Sikerült.
Boldog vagyok.
