Halálvölgy – az életfilm

Halálvölgy – portréfilm Lubics Szilviáról. Néhány száz szerencsés futó és sportrajongó láthatta a Toldi moziban rendezett két vetítésen Simonyi Balázs újabb dokumentumfilmjét, amelynek képkockái a 2017-es Badwateren készültek.

„Ez illegális film” – mondta félig komoly, félig viccelődő hangsúllyal Simonyi Balázs, az immár Európa-szerte ismert Ultra rendezője s egyben egyik főszereplője abból az alkalomból, hogy július 26-án, csütörtökön a Toldi moziban kétszer félóra erejéig levetítették az idei Ezüstgerely-pályázaton győztes Halálvölgy című dokumentumfilmjét.

A hosszútávfutás világát ismerő Csupasport-olvasók nyilván tudják, hogy a Halálvölgy a legendás amerikai ultrafutóverseny, a 217 kilométeren át a kő-, por- és sósivatag peremén futó Badwater helyszíne, s hogy Simonyi Balázs 2017-ben ezen a küzdelmes, pokoli futamon Lubics Szilvia egyik kísérője volt.

Azon kívül, hogy profi ultrásként ő is segédkezett a frissítésben (a Badwateren az extrém környezet, a helyszín miatt a versenyzők amúgy is csak rutinos kísérőkkel indulhatnak el), filmet is forgatott.

Mint már tudjuk tőle: „illegálisat”.

A Badwater cseppet sem rövid szabályzata és ellenőrzőlistája ugyanis több ponton rendelkezik arról, hogy milyen módon készülhet képanyag, ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy ezeket a nagy futásokat lehet, sőt kell is dokumentálni. A verseny korábbi éveiben is forgattak már itt félig profi, félig amatőr módon videoanyagot – hogy mást ne említsünk, a YouTube-on fellelhető a világhírű Scott Jurek vis agy a Badwatert többször teljesítő, az Egyesült Államokban élő Kónya Ákos küzdelme a hőséggel, aszfalttal, távval. Viszont – ahogy Simonyi Balázs mondta –, az alkotói lehetőségek erősen behatároltak, neki leginkább a mobiltelefon volt a kamerája ezen a cseppet sem könnyű úton.

Talán nem is akkora baj ez.

A Halálvölgy így jó, ahogy van. A néha megremegő képekkel, a kicsit eltorzuló hangokkal.

Mint ahogyan az is elég, hogy a film épphogy megmutat valamit az ország egyik legismertebb, legsikeresebb, sőt mondhatjuk, a hobbisportolók körében egyik legszeretettebb futójának verseny közbeni küzdelméről, a háromgyerekes anyaként, feleségként, fogorvosként, azaz hétköznapi nőként hatalmas erőpróbákat megélő és azokat sikerrel is teljesítő, háromszoros Spartathlon- és kétszeres Ultrabalaton-győztes Lubics Szilviáról; megmutat valamit abból, hogy a kétszáz kilométer feletti teljesítések mennyi ösztönösséget, mekkora mentális erőt s micsoda fizikai felkészültséget igényelnek. Azonban a film a maga egyszerűségével, néha a képek, a jelenetek folytatásáért üvöltő hiányérzetet is keltő felvillanásaival nem lerombolja, hanem építi ennek a küzdelemnek a valódiságát. Mert az ultrafutás (főleg a júliusi Badwateren, amelyen éjjel negyven, napközben ötven Celsius-fok felett tombol a meleg) őszinte műfaj, a valóságban talán túlságosan is az, amelynek az elmondott vagy levetített meséje sajnos már sohasem lehet ugyanaz, mint amit a versenyző az adott pillanatban valóban átél – hiszen a célba érés után ő is sokkal, de sokkal könnyebbnek látja a maga mögött hagyott órákat, kilométereket, mint amilyen az valójában volt.

A Halálvölgyben van képkocka arról, hogy Lubics Szilvia nevet (na persze még a rajt előtt és az út elején), van arról is, hogy kitörni készül belőle a sírás (valahol féltávnál), van arról, hogy milyen kínzó fájdalmai vannak a kidörzsölődött lábfején, s van arról is, ahogy reszket, amikor a kimerültség miatt rázza a belső láz. De ezeket a pillanatokat a következő filmszeletkében már legyőzi, hiszen az ultrafutás lényege az, hogy – szó szerint – lépésről lépésre kell előrehaladni.

Ha megkérdeznék, melyik a leginkább jellemző kockája Simonyi Balázs dokumentumfilmjének, hogy miért érdemes keresni, kutatni utána (merthogy, fájdalom, a jelek szerint a vetítőtermek vásznán a jövőben talán csak kivételes alkalmakkor villanhat fel megint), akkor azt mondanám, hogy azért a néhány szinte semmi kis másodpercért (is), amikor az ember és a természet, a nap hevétől gőzölgő föld és a kánikulában vibráló ég összeér. A kamera fókuszában a forró betonon egy szöcske harcol önmagában azért, hogy valahogy elrugaszkodjon a gyötrelmétől, míg a háttérben kissé elmosódva a hőség súlya alatt görnyedező ember küzd azért, hogy előrébb lépjen.

Itt villan fel az élet igazsága és igazságtalansága: csak azért vagyunk a földön, hogy mindig haladjunk, fussunk, meneküljünk.

Együtt élünk, olykor még a pokol, a halálvölgyek talaján is, kicsik és nagyok, tudatlanok és tudatosak – a versenyben pedig az győz, akinek van ereje megtenni egy újabb lépést…

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.