43 ország, 306 nap, 1136 óra, 25 711 kilométer
Egészen elképesztő utat tett meg kerékpáron a katalán Níl Cabutí, akit a koronavírus-járvány és az azzal járó elképesztően sok nehézség, majd a rengeteg határzár sem tántorított el a tervétől, amelyet Instagram-oldalán képekkel és videókkal gazdagon dokumentált.
A harminc éve mérnökként dolgozó Cabutí már hozzászokott az utazáshoz, húszéves korában Sanghajba költözött, ott diplomázott le, majd élt és dolgozott Szingapúrban, Hongkongban, Mexikóban, Andorrában, legutóbb pedig Katarban, a 2022-es labdarúgó-világbajnokság egyik projektjén munkálkodott.
„Nem az a tipikus spanyol vagyok, aki ki sem teszi a lábát az országból” – mondta nevetve megkeresésünkre.
Mindig szeretett kerékpározni, fiatalon versenyeken indult, az egyetem idején pedig az egyik nyáron Barcelona–Isztambul kirándulást tett.
„A kétezerhúszat már régen kijelöltem a túra időpontjának. Harminc felett már fejben is idősebb lesz az ember, nem akartam, hogy a munka miatt ismét ne legyen időm a kerékpározásra. Megegyeztem a főnökeimmel, hogy korábban sok mindent feláldoztam, szükségem van egy év pihenőre, így az egyensúly érdekében megkaptam a szabadságot.”
Eredetileg Szingapúrig akart elkerékpározni, és mindent elő is készített. Sokakkal találkozott, akik hosszú távú kerékpártúrába vágtak, ám úgy tapasztalta, a többség „majd lesz valahogy” alapon kezdett bele. Ő ellenben alaposan felkészült, megtanulta megjavítani a kerékpárját, hasznos-szükséges eszközök sorát szerezte be, pontos útitervet készített.
Persze a február 27-i start előtt már sokat hallott arról, micsoda gondokat okoz Kínában a koronavírus-fertőzés, ám Európában ekkortájt még éppen csak megjelentek az első esetek. „A szakértők, politikusok is csak egy influenzaszerű megbetegedésként beszéltek róla. Azt gondoltam, legfeljebb majd a Szingapúrba vezető úton nem tudok belépni Kínába. Nem hittem, hogy Európában is gond lehet.”
Így aztán február 27-én elindult, ám mire Olaszország határára ért, Lombardiát már lezárták. Végül talált egy útvonalat, ahol beléphetett – másnap viszont az egész országot lezárták. „Furcsa volt megélni a változást. Az első nap még normális étteremben ettem, de aztán már csak a szupermarketekben tudtam vásárolni. Hogy miként alakult a helyzet, talán mutatja, a spanyol rokonaim, barátaim alaposan elcsodálkoztak az olaszországi helyzeten.”
Olaszországból Szlovéniába ment, ám kelet felé már nem fordulhatott, Horvátországba nem engedték be. Elfogadta a helyzetet, hogy nem tudja megvalósítani az eredeti tervét, elmondása szerint az akkori napok eleve a túlélés jegyében teltek, napról napra haladt előre, és az emberek féltek a szociális interakcióktól.
„Vittem magammal sátrat, ám azt csak végső megoldásnak szántam, ezért reggelente olykor egy óra és húsz telefonhívás ment el arra, hogy szállást találjak. Gyakran egy amolyan senki földjén lévő hotelben adták oda a kulcsot, ott lehettem egyedül.”
Ezután következett hazánk, amelyet Cabutí azért is választott, mert a sok szomszédos ország miatt több felé fordulhatott.
„Nahíkanisa? Arra emlékszem, hogy az első napomon esett a hó, meg kellett állni. Nagyon hideg volt” – idézte fel a nagykanizsai élményeit. A nagyobb városokat kerülte, ezért nem készülhettek olyan ikonikus képek Budapesten, mint például Rómában vagy később Berlinben és Párizsban.
Utána a lazább szabályozásokról hallva észak felé vette az irányt. A kerékpártúrája amolyan koronatúrának is beillett, jól megtapasztalta, hol hogyan élik meg az emberek a különleges helyzetet. „A németeket és a dánokat nyugodtabbnak éreztem. Biztos úgy gondolták, jól felkészült az egészségügyi rendszerük, nem kell attól tartani, hogy megtelnek a kórházak, ők ezért jobban élték meg a járványt.”
A „sokk” Svédországban érkezett, ahol hónapok távolságtartása után minden nyitva volt.
A megváltozott útiterv egyik új célja az lett, hogy elérje Európa legészakibb, legkeletibb, legnyugatibb és legdélibb pontját, ez sikerült neki.
Norvégiában ugyan lemaradt a páratlan természeti jelenségről, az aurora borealisról, ám bicajozhatott éjszakai napfényben. Találkozott segítő finn határőrökkel, akik kvázi megmondták neki, mit válaszoljon a belépéshez, a sok lagúna és tó között a rovarrengeteg viszont szó szerint a vérét szívta.
A schengeni határok nyitása után kalandvágyból elhagyta az Európai Uniót, és elmondása szerint itt kezdődött az út legizgalmasabb része. Az inkább az emberek viselkedése, mint az időjárás miatt fagyos Fehéroroszország nem lett a szíve csücske. Igaz, csaknem feleséget talált, hiszen egy család segített neki, az addig tapasztaltaktól eltérően meghívta őt magához, majd nagyon szerették volna összeboronálni a 15 éves lányukkal…
A vízuma ellenére sem látogathatott el a fővárosba, Minszkbe, ám azt nem bánta, hogy a nagyjából egy hónappal későbbi, választások utáni zavargásokat már távolról nézte. Ukrajnába kalandosan jutott be, mint néhol másutt, ott is őrültnek nézték, mi a fenét keres arra kerékpárral, de legalább eljutott Csernobilba. Megjárta Moldovában a Dnyeszter-menti Köztársaságot, Bulgáriában a finn rovarfelhőt idéző problémát a kóbor kutyák jelentették.
Ismét eljutott Isztambulba, ám korábbi kedvenc városa ezúttal a szennyével, őrült dugóival csalódást okozott, ráadásul nem kis kellemetlenséget jelentett, hogy a törökök nem engedték át Görögországba, ahová végül többnapos bolgár kitérő után tudott bejutni. Ezt követően érintette Macedóniát, Szerbiát és Koszovót, ahol a múlt és jelen találkozott: tízéves gyerekként osztálytársaival élelmiszert és ruhát gyűjtött a koszovói háború szenvedőinek, majd találkozott koszovói kortársaival, akik sokat meséltek neki a háborúról.
Még „benézett” néhány országba, hiszen azt is célként tűzte ki, hogy minél több európai országot érintsen. Svájcba hóban és hidegben jutott fel az Alpok magaslataira, majd lassan – már a járvány második hullámától is tartva – hazaindult. Bár megjárta északot, éppen a Barcelonába érkezés előtti napokban fagyoskodott a leginkább. „Még a kulacsomban is megfagyott a víz, inni se tudtam.”
A túra több nagy tanulságot is hozott. Egyrészt – bár félelmetesnek is tűnhet a vállalkozás – érdemes nekivágni. Minden nehézség ellenére többnyire kedves, segítőkész emberekkel találkozott (az egyik szerb rendőr azért állította meg az autópályán, hogy energiaitalt adjon neki, és még az otthonába is meghívta). Másrészt fizikailag is lehet alkalmazkodni ahhoz, ha több mint 300 napon keresztül átlag napi 80 kilométert teker.
„Aktív életet éltem, ám fizikailag nem különösebben készültem a túrára – mondta Nil Cabutí. – Aggódtam is, nem sérülök-e meg. Az első hónap nagyon nehezen telt, elképesztően fáradt voltam, alig bírtam sétálni, egy-egy keményebb hegy után nehezemre esett megmozdulni másnap.
Aztán arra jutottam, a test emlékszik a tíz évvel korábbi kerékpározásra, állapotra, és nagyon jó formába kerültem, »kerékpározógép« lettem. A hazaérkezés után persze tíz napig alig csináltam valamit, csak sétáltam Barcelonában, hogy azért aktív maradjak.”
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
