Újoncként érkezett Madisonba, és valójában már az első napon felhívta magára a figyelmet azzal, hogy az élre ugrott. Számított ilyen bemutatkozásra?
Jól sikerült a felkészülésem az edzőmmel, a kanadai Michele Letendre-rel, olyannyira, hogy nagyon reméltem, végül valami hasonló eredmény kerekedik ki. Kiskorom óta sportolok, imádok versenyezni, a kihívás, az adrenalin mindig is jó hatással volt rám, ezt éreztem Madisonban is – mondta Horváth Laura.
Az egy szünnappal megszakított ötnapos versenyen egyetlen kivétellel szinte mindvégig top 10-es eredményeket tudott hozni a feladatsorokban. Melyik volt a legnehezebb?
Mondhatnám azt, hogy az, amelyikben a huszonkettedik lettem, de ez nem lenne igaz. Azt a számot én rontottam el. Ami sokat kivett belőlem, az a maratoni evezés volt. És nem is fizikailag, inkább mentálisan. Három órán át ültem az evezőpadon, és végig ugyanazt a tempót kellett hoznom, nem volt szabad gyorsulnom, lassulnom annak érdekében, hogy eredményes lehessek. Sok versenyző megállt, felállt, egy kicsit átmozgatta magát. Én végigültem a negyvenkét kilométert, amely alatt gumicukorkákkal pótoltam az elégetett szénhidrátot. Ezt tudtam a padon magamhoz venni.
Egy ilyen versenyen mennyit jelent a megfelelő táplálkozás?
Rengeteget, és nekem ebben még javulnom kell.
Sajnos ilyenkor alig tudok enni, így főként ittam, olyan folyadékokat, amelyek a szénhidrátot is pótolták. Ennek ellenére az öt nap során négy kilótól szabadultam meg a terhelés és a stressz következtében.
De nemcsak az evés, a teljes regeneráció kulcsfontosságú egy ilyen versenyen. Minden nap végén beültem egy jégkádba, és fizioterapeuta mozgatott át, hogy jobb állapotba kerülhessek. Valójában már a második naptól az döntött, hogy ki viseli jobban a fáradtságot. Szerencsére nekem ez a része egészen jól ment.
Ki segítette önt a Games alatt?
Az edzőm mellett velem volt a barátom, a két bátyám, egy csapattársam és a klubom, a Crossfit B’Bros vezetője is. Ők jelentették a stábomat, mindenben a segítségemre voltak, nekem tényleg csak a versenyzéssel kellett foglalkoznom.
Tia-Clair Toomey lett a világbajnok, az ausztrál versenyző megvédte címét, de a végén érezhetően nagyon elfáradt. Mivel lehetett volna őt megfogni?
Nagyobb rutinnal. Ő már a negyedik Gamesen vett részt, rengeteg tapasztalata van. Én most kóstoltam csak bele a világbajnokság hangulatába, ami magával ragadó, imádtam minden percét és már most alig várom, hogy jövőre visszatérjek, és újra próbára tehessem magam.
Gondolom, most a regenerálódáson van a hangsúly.
Igen, egy hetet pihenek, aztán napi egy edzéssel szépen, fokozatosan kezdek visszarázódni a munkába. Egy ilyen verseny erős sokk a szervezetnek, szükség van hosszabb pihenésre. Az ősszel a testvéremmel rajthoz állok egy csapatversenyen, de az erősebb kihívások ideje csak az év végén és jövőre jön el.
Ebben a sportágban évente három-négy ilyen versenyt bír el a szervezetünk, nekem a háromból az egyik a regionális Open-verseny lesz, és bízom benne, hogy ismét sikerül a világbajnoki részvétel.
Árulja el, a madisoni siker változtatott valamit az életén?
Szinte csak most ért véget, és egyelőre fel sem fogom, hogy mit értem el. Természetesen nagyon sokan gratuláltak kint is és idehaza is. Hogy mi lesz a hozadéka ennek az ezüstéremnek, erre a jövő adja meg a választ.
