A perzselő hőség, a sziklák és a kaktuszok sem állították meg Lubics Szilviát

Lubics Szilvia harmadik lett a nők között a 264 kilométeres, 14 300 méter szintemelkedéssel fűszerezett 360º The Challenge elnevezésű spanyol versenyen.

A harmadik helyen ért célba a hölgyek között a Kanári-szigeteken rendezett, nyolcvanöt résztvevőt felvonultató 360º The Challenge-en. Kiváló eredmény, ám ha jól tudom, nem volt tervben ez az esemény.

Abszolút nem volt tervben, eszem ágában sem volt részt venni rajta – mondta Lubics Szilvia, aki Kele Attilával együtt haladva 4 nap 42 perces idővel harmadik lett a nők között a 264 kilométeres, 14 300 méter szintemelkedéssel fűszerezett 360º The Challenge elnevezésű versenyen Spanyolországban, a Kanári-szigeteken. – Év végére a fő célom egy jordániai hatetapos, kétszázötven kilométeres sivatagi futás volt, amely teljesen más jellegű felkészüléssel jár, négy hónapot készültem rá – ám az izraeli háború miatt másfél héttel a rajt előtt lefújták. Várható volt, de nem esett jól. Egyértelmű volt, hogy másik alternatívát keresek, de a szezon végén kifejezetten nehéz versenyt találni. Száz kilométereset nem akartam, valamilyen ütősebb kellett. Ez és egy brazil verseny volt a pakliban, de utóbbira túl bonyolult lett volna kijutni és megszervezni. Fogalmam sem volt, hogy mire készüljek, de Kele Ati barátom boldogan készült ide, és addig győzködött, míg belementem. Pedig mondtam neki, hogy nem lesz jó buli…

Harmadik társként Roskovics Miklós is csatlakozott önökhöz.

Kele Atival és Roskovics Mikivel mentünk neki, Miki vetette fel először, hogy menjünk együtt. Ő korábban már teljesítette ezt a versenyt, egyedül nem akart visszatérni, de velünk igen. A legjobban nem a távtól vagy a szinttől, hanem a közös futástól féltem, mondván, mi van, ha nem tudom kezelni a helyzetet. Ati az egyik legjobb barátom, de mi van, ha úgy jövünk haza, hogy soha többet nem szólunk egymáshoz? Nehezen viselem el, ha valaki panaszkodik, napokig szorongtam emiatt. Végül megbeszéltük a dolgokat, és három alapszabályt fektettünk le. Az első az volt, hogy senki sem panaszkodik, és csak olyat mondunk, ami a másikat felemeli. A második szerint, ha valakinek elviselhetetlenné válik a közös menet, probléma nélkül leléphet. A harmadik pedig az volt, ha valami bántót mondunk, azt a másik a helyén kezeli.

Hihetetlen, de nem panaszkodtunk semmit, viszont támogattuk egymást, realizáltuk, hogy csak együtt érhetünk célba, és semmi bántót sem mondtunk egymásnak. Teljesen más volt, mint amire számítottam.

Térjünk rá a versenyre: milyen volt?

Az első szakasz hetvennyolc kilométer volt, csaknem háromezer-nyolcszáz méter szinttel. Na, én az első pontra körülbelül olyan állapotban értem, mint ahogy a Spartathlonon a hegy lábánál szoktam lenni százhatvan kilométer után. Semmi erőm sem volt, reszketett mindenem. Igazán meg sem tudom mondani mi volt, ami ennyire kicsinált ilyen rövid idő alatt, talán a meleg. Mindenesetre nem gondoltam túl, mentünk tovább, de nagyon gyenge voltam. Aztán ahogy hűvösebb lett, kezdtem magamhoz térni. Az első éjszaka lehetetlen helyeken másztunk, konkrétan kézzel-lábbal kapaszkodva a sziklákban. A második szakasz hatvanegy kilométer volt, háromezer-ötszáz méter szintemelkedéssel fűszerezve. Akkora volt a hőség, hogy el sem tudom mondani, úgy éreztem, hogy meggyulladok.

Fél óra pihenés után nekivágtunk az éjszakának, ekkor a mezőny kétharmada már vagy kifutott a szintidőből, vagy feladta a versenyt. Mi is harcoltunk a szintidővel, de engem ez motivált. A pont egy magasan fekvő faluban, Santa Luciában volt, azt hittem, sosem mászunk fel odáig, viszont megérte. Itt kaptunk levest, és végre először ágyra fekhettünk, ami két nap után igazi luxus volt. Igaz, a szintidő közelsége miatt csak fél óránk volt aludni, de az is fantasztikusan esett. A harmadik szakasz hatvanöt kilométer hosszú és háromezer-egyszáz méter szintemelkedésű volt. Kevésnek tűnt a fél óra alvás, ugyanis nagyon szédültünk a hajnali hegymászás közben, ezért még fél órát aludtunk egy szélárnyékos helyen. A nap egyre durvábban sütött, ám jól jött, hogy út közben volt egy presszó, ahol ettünk egy fagyit, és feltöltöttük a kulacsokat. Ati nagyon álmos volt, sokat hallucinált, féltem, hogy lecsúszik az útról, a botommal kellett terelgetnem. A következő pontra Miki már nem érkezett meg, kiszállt, így Atival ketten mentünk tovább. A negyedik szakasz volt a legnehezebb, ez ötvenhárom kilométeres volt, kétezer-nyolcszáz méter szinttel. Itt volt a legnagyobb hőség, előfordult, hogy negyvennégy Celsius-fokot mértek, nehezen követhető volt a track, volt olyan rész, hogy ötszáz métert több mint egy óra alatt tudtunk megtenni átvágva fákon és kaktuszokon.

S ha már kaktuszok… Öt nappal a verseny után a masszőröm szemöldökcsipesszel szedegette ki a tüskéket belőlem, nehogy megsértse a kezét. Számomra a legparább rész az volt, amikor négy kilométeren süllyedtünk hatszáz métert, szinte fenéken csúszva haladtunk lefelé a hegyen, majd amikor leértünk, jött egy tíz kilométeres szakasz, amely ezer méter szintemelkedést tartalmazott. Ha nem lett volna az egyezség, tuti elsírom magam… A frissítőponton elképesztően jólesett egy óra alvás. Már csak az ötödik, huszonöt kilométeres szakasz volt hátra, ahol kétszer fel kellett menni egy ezerhétszáz méteres csúcsra és egy másikra, amely kisebb volt. A négy nap alatt nem egészen négy óra alvás miatt szédültünk rendesen, ez a sziklákon mászva nem tűnt túl biztonságosnak. Innentől zenét hallgattunk hangosan, illetve gumicukrot rágcsáltunk. Ahogy közelítettünk a cél felé, egyre jobban lettünk, a hajrában kaptunk egy öt kilométeres köves lejtőt. Az utolsó kilométereken hihetetlenül boldogok voltunk, az utolsó néhány száz méter pedig igazi futás volt, hatalmas ünneplés közepette.

Ekkora ünnep talán csak a Spartathlon céljában várt eddig. Nagyon felemelő volt, végre legálisan sírhattunk.

Sosem gondoltam, hogy egy ilyen versenyt teljesíteni tudok. Jó néhány éve futogatok terepen, de sosem gondoltam terepfutóként magamra. Hosszú volt az út idáig, sokszor furcsa is, hogy a Spartathlonokból és a huszonnégy órásokból ez lett az irány, de nem bántam meg, és erre a teljesítésre, erre a harmadik helyre nagyon büszke vagyok. Biztos vagyok benne, hogy ez a verseny egyedül nem ment volna így, még ha Atival sokszor lassítottuk is egymást, a közös navigáció, az, ahogy segíteni tudtuk egymást a frissítésben és az ébren maradásban, sokkal többet tett hozzánk, mintha a saját tempónkat futottuk volna. Köszönettel tartozom Atinak, illetve a segítőknek, Dettinek és Mariannának, és köszönöm a sok-sok szeretetet a férjemnek.

Megütötte a fülemet, hogy sosem gondolt terepfutóként magára. Pedig jó néhány kőkemény terepversenyt teljesített már. Nem is akármilyen eredménnyel.

Kétezertizennyolcban kezdtem terepen futni, szóval nem sok ideje űzöm, egyáltalán nem tartom terepfutónak magamat. Futottam néhány kétszáz mérföldes távot, vannak jó nemzetközi eredményeim, de csak ott van tizenhárom évnyi aszfaltos futás a hátam mögött. Nem tudom, miért nem nézek magamra terepfutóként, talán azért, mert nem vagyok olyan jó, mint aszfalton, ugyanakkor sokkal jobban szeretem a terepet. Visszatérve egy gondolatra még a spanyolországi versenyre, hatalmas volt a kiesési arány, tényleg a túlélés volt a cél. A szervezők mondták, hogy extrém meleg volt, harmincöt és negyvenöt Celsius-fok között alakult a hőmérséklet, és alig-alig volt vízvételi lehetőség. A mezőny nagy része kiszáradt, alulhidratáltan nehéz teljesíteni. Három liter vízzel terveztünk, de Atinál hat, míg nálam négy liter volt. Szerencsére a jordániai versenyre készülve sokat edzettem hátizsákkal, így nem volt kihívás nagy súllyal haladni.

Jövőre milyen célokat tűzött ki maga elé?

Nagyjából kész a jövő évi versenynaptáram, a fő versenyem a Tahoe 200 lesz. Három nagy amerikai kétszáz mérföldes esemény van, közülük a The Bigfoot Trail és a Moab 240 már megvan, így már csak a Tahoe 200 van hátra. Az Ultra Trail Hungaryn ott leszek, illetve nagy kérdés, hogy a Jordan Race meg lesz-e tartva. Ha igen, azon is részt veszek, ha nem, akkor a RacingThePlanet szervezői találnak helyette másik sivatagi helyszínt, ahol ott szeretnék lenni. Lesz bőven edzés és verseny, biztosan nem unatkozom a következő évben sem. Izgatottan várom már a rám váró kihívásokat.

Ezek is érdekelhetnek

Hozzászólások

Kövess minket a Facebookon!

AJÁNLÓ

Friss

Disznóbendő-rugdosástól az Európa-bajnokságig
Csordás Csaba ezerszer futott fel az Írott-kőre
Hogyan eddzünk a kánikulában? Schwarzenegger tippjei a nyári edzésekhez
A kisbabájával állt fel a dobogóra, mert mindketten megérdemelték a tapsot
Úgy taktikázott, hogy ne szálljon el a pulzusa, pályacsúccsal győzött az UTH-n

Videók

Hetvenévesen úgy futotta le a száz métert, hogy leesett a nézők álla
Mint egy sosem látott világ: merülés a jég alá, egyetlen mély levegővel
A rendőrök biztos nem örülnek neki, de így is át lehet bringázni egy hídon

Hegymászás

A Mount Everest máig megoldatlan százéves rejtélye
Minden férfi szerelmes volt belé, ő viszont csak a hegyekbe: az első nő a K2-n
Varga Csaba az utolsó nyolcezresre indult, amelynek csúcsán még nem álltak magyarok

Receptsarok

Paleo citromtorta
Egyszerű zöldséges tészta
Zöldségleves húsgombóccal

Ausztria

8 tipp az éjszakai baglyoknak
Tekerni, feltöltődni, jót enni! – így lesz teljes a nagy tókerülés
A magasság mámora: 14 lenyűgöző látnivaló a magyar határ mellett
Csodálatos panoráma Majomheggyel és sasreptetéssel
A világ legfélelmetesebb túrája: ki mer felmenni ezen a létrán?

Fallabda

Jótékony célú nevezés fallabdában
Irány a fallabdapálya!
Fallabda: nem olcsó, cserébe élvezetes

Horgászat

Jimmy Carter: emlékezetes horgászatok
Nagy fogások: Beckham lazaca, Ibra csukája
Huszonhat tonna ponty a Balatonból
Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.