Bogár János Spartathlonja 1991-ből

A híres magyar szabadidő- és versenysportolók legemlékezetesebb napját felidéző sorozatunk tizenegyedik részében Bogár János mondja el a rendszerváltás utáni Spartathlonon szerzett győzelmének történetét.

A hazai futók nagy pillanatait felidéző sorozatunkban már írtunk Szőnyi Ferencről, Csécsei Zoltánról, Bódis Tamásról, Lubics Szilviáról, Beda Szabolcsról, Sperka Tamásról, Nagy Péterről, Jenkei Péterről, Maráz Zsuzsannáról és Merényi Krisztináról, most pedig Bogár János osztja meg velünk az 1991-es, 246 kilométeres ultramaratoni futóversenyen, a Spartathlonon átélteket.

„Szerencsésnek mondhatom magam, mert az előző évben elért harmadik helyemért egy repülőjegyet kaptam a Spartathlonra, így nagyon gyorsan odaértem a verseny helyszínére. Az athéni repülőtéren már vártak lelkes segítőim – Szűcs Attila, Onda László, Kárpáti Zoltán és Dudás Szabolcs –, akik félig-meddig bulinak és nyaralásnak fogták fel az egészet, mivel Trabanttal vágtak neki a hosszú útnak.

Irigyeltem őket, mert 1990-ben egy Polskival, az azt megelőző évben pedig egy Ladával tettem meg Athénig az utat.

A többi magyar résztvevővel, Hári Gyuszival, Frank Tiborral, Rápolti Gyulával, Méreg Józseffel, Nemes Attilával és Horváth Ákossal gyorsan elfoglaltuk a stadionban lévő szálláshelyünket. Remélem, senkit sem hagytam ki a felsorolásból, ha igen, elnézést kérek.

 

Bogár János az előző évben elért harmadik helyének köszönhetően repülőjegyet nyert az 1991-es versenyre

 

A versenyt megelőző napon végzett átmozgató futásom kicsit sok lett, de most már mindegy, úgysem tudom meg, mi lett volna, ha nem futok annyit. Mai szemmel nézve az akkori Spartathlonok kis családi összejöveteleknek tűntek. Az akkori szokásnak megfelelően a Márvány-stadionban volt a rajt, ami hűen tükrözte az olimpia szellemiségét, még akkor is, ha ezek nem az ötkarikás játékok voltak. Egyszerűen csodás érzés volt abba a stadionba belépni, bármilyen régen is történt, sosem felejtem el.

Végre eljött a nagy nap! A rajtnál nem volt hűvösebb, mint máskor. Akkoriban szerencsére a szélsőséges időjárás nem volt annyira jellemző, mint manapság, így szinte minden évben negyvenfokos hőség fogadott bennünket. Kísérőim persze kitartóan segítettek a kánikulában, elsősorban buzdítással. Korinthoszig megálltak egy-egy benzinkútnál, és igazi magyar virtussal drukkoltak nekem. Emlékszem, ez szemet szúrt a szervezőknek, akik felemelt zászlóval jelezték, ha még egyszer előfordul, azonnal kizárnak a versenyből. Úgy tűnik, hatott a fenyegetés, mert a fiúk a táv hátralévő részében már visszafogottabban szurkoltak nekem.

Jól ment a futás, ahogy melegedett az idő, egyre jobban belelendültem. A gyors kezdés után nem nagyon kellett visszavennem a tempóból, köszönhetően akkori edzőm, Tóth Sándor kemény edzéstervének. A korinthoszi megállónál így is megálltam két percre pihenni, bár a kísérőim marasztaltak…

Akkoriban nem volt információnk arról, pontosan hol járnak az utánunk vagy az előttünk haladó versenyzők, ami sokat segített volna, hogy jobban belőjük az energiaszintet és a tempót. Így nem maradt más, mint az edzésmunkába vetett hitem, amely töretlenül vitt előre.

Hálával és köszönettel tartozom kísérőimnek, hogy még világosban megérkeztem a Szangesz-hegy lábához. Elképesztően sokat jelentett, hogy mellettem voltak. Nem is annyira a frissítésben támaszkodtam rájuk, hanem inkább lelkileg.

Ma már elképzelhetetlen, hogy valaki minden egyes frissítőponton megigyon három deci kólát, a verseny alatt összesen nyolcvan litert. Nem is értem, hogyan bírtam ezt megtenni, de jólesett, és akkor az volt a fontos.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy akkoriban nem is volt nagy választék izotóniás italokból, sőt szinte egyáltalán nem is ismertünk ilyeneket. Bár 1991 meglehetősen régen volt, és már halványodnak az emlékek, emlékszem, száznyolcvan kilométer után szinte teljesen elvesztettem a lelkesedésemet, de szerencsére nem voltam álmos. Zavart, hogy nem kaptam hírt, merre járnak magyar futótársaim, de hamar rájöttem, hogy nem tehetek semmit. Csak később derült ki, hogy Hári Gyuszi a harmadik helyen futott – de jó lett volna, ha verseny közben tudtam volna ezt!

Másnap reggelre nagyon elfáradtak a kísérőim. Ebből is látszik, milyen nehéz huszonnégy órán át egy futó mellett lenni. Reggel negyed hétkor eljött a felejthetetlen pillanat, megérkeztünk Spárta főterére. Ekkorra már a barátaim is felbátorodtak, és Trabanttal jöttek mellettem. Csodás érzés volt befutni a célba, és tudtam, csak azért sikerülhetett, mert abban az évben számos, nálam sokkal jobb futó maradt távol a versenytől. Az előző évben ugyanis Janisz Kurosz és Patrick Macke is előttem végzett.

A jól megérdemelt jutalom sem maradt el, a szervezők gondoskodtak, hogy elegendő görög gyümölcsöt és finomságot kapjak. Az eredményhirdetés után fájó szívvel vettem tudomásul, hogy hazafelé is repülővel kell mennem. Pedig, ha lett volna még egy szabad hely a Trabantban, biztosan a barátaimmal jöttem volna haza. Csupán emiatt nem teljesen kerek a történetem erről a Spartathlonról.”

Címlapfotó: Tumbász Hédi

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.