Lubics Szilvia első sivatagi kalandja

A híres magyar szabadidő- és versenysportolók legemlékezetesebb napját bemutató sorozatunk negyedik részében Lubics Szilvia ultrafutónő meséli el a 2018-as Atacama Crossing első napját.

A sorozat első részében Szőnyi Ferenc mondta el részletesen a 2018-as Hell Race utolsó 24 óráját, majd Csécsei Zoltán számolt be a 2021. április 10-i 24 órás országos ultra-futóbajnokságon átélt nehézségeiről és öröméről. Őt Bódis Tamás követte, aki a 2019-es Spartathlonon elért győzelmének történetét tárta fel előttünk. Ezúttal Lubics Szilvia ultrafutónőt kértük fel, ossza meg velünk élete legemlékezetesebb futópillanatát. A kiváló versenyző a 2018-as Atacama Crossing első napjának – szeptember 30. – emlékeit idézte fel. Mint ismert, a verseny résztvevőinek hét nap alatt 250 kilométert kellett megtenniük a sivatagban.

2018. szeptember harmincadikán reggel háromezer-ötszáz méter magasan ébredtünk, ugyanis a hegyek között volt az első szálláshelyünk. Már előző nap kivittek minket a sivatagba busszal, én pedig kicsit aggódtam, vajon hogyan fogok aludni hét idegen emberrel egy sátorban. Az is zavart, hogy magaslaton kellett aludnunk, ahol jócskán fagypont alatt volt a hőmérséklet. Egy hálózsákkal, egy derékaljjal, illetve apró kéz- és lábmelegítő tappancsokkal védekeztem az éjszakai hideg ellen. Éjjel többször is felébredtem, és arra a testrészemre tettem ezeket a tappancsokat, amelyik éppen fázott.

 

 

A szálláshelyünkről el kell mondanom, hogy a szervezők jelölték ki, kik aludjanak együtt. Nyolcan voltunk egy sátorban, négy nő és négy férfi. Volt ott egy dél-afrikai anyuka és a lánya, ők különösen jópofák voltak, az egész távot együtt gyalogolták le, ráadásul futás előtt minden nőt kisminkeltek, de még a dezodorjukat is kölcsönadták. Velünk aludt a sátorban egy chilei lány, aki Svájcban született, de felnőttkorában Chilébe költözött. Volt velünk egy örökös utazó, aki azt mondta magáról, hogy európai, de a világ minden részén megfordult már, továbbá egy olasz és egy angol srác, illetve egy japán fiú, akivel csak keveset beszélgettünk, mert zárkózott volt. Az esti tábortűznél szép lassan összebarátkoztunk egymással.

Reggel öt körül ébredtünk, a rajt nyolc órakor volt. Féltem, hogy netán elalszom, és nem hallom meg, ki mikor kel, de végül az izgatottság miatt mindannyian időben ébredtünk. Bőven maradt időnk a rajtig, így kényelmesen elkészültünk. Borzasztó hideg volt hajnalban, ezért elkelt a télikabát, a sapka és a kesztyű. A helyi lakosok tüzet gyújtottak, hogy fel tudjunk melegedni és vizet tudjunk forralni a reggeli kávénkhoz. Mint minden reggel, most is Nescafét ittam, és zabkását reggeliztem. A tűz körül reggelizve vártuk a rajtot.

Ez volt életem első sivatagi futása, ezért nagyon izgultam, ráadásul a magaslati levegő nem tett jót az asztmámnak. Emiatt kissé elbizonytalanodtam, hogyan fogok futni, de végül az edzőmmel abban állapodtunk meg, hogy a táv elején csak gyalogolok, és keveset futok.

Aznap harmincöt kilométert kellett futnunk, és a táv első része egy nagy, csaknem ezerméteres sziklás ereszkedő volt. Az edzőm utasítását betartva a mezőny közepén-végén haladtam.

A nagy hideg miatt kesztyűben és sapkában kezdtem a futást, de ahogyan jött fel a nap, és melegedett a levegő, úgy szabadultam meg ezektől a ruhadaraboktól. A verseny miatt érzett feszültséget lassan feloldotta bennem a szemet gyönyörködtető táj. Ekkor kezdtem felfogni, hol is vagyok igazán.

A sivatag tele volt hegyekkel, vulkánokkal és szűk kanyonokkal, futás közben egész nap ezek vettek körül minket. Tíz-húsz kilométer után sikerült száműznöm magamból a stresszt. Bár nem vagyok jó terepfutó, nagyon büszke voltam magamra, hogy a tizenöt kilogrammos zsákkal a hátamon át tudtam bújni a szűk réseken, és le tudtam ugrani egy-egy másfél méter magas szikláról.

 

 

A nap második felében már tombolt a hőség, negyvenöt Celsius-fokban haladtunk a sivatagban, ami rendkívül megterhelő volt. Az egyetlen látnivalót és felüdülést a bámészkodó lámák jelentették. Futás közben arra gondoltam, célba érkezés után milyen jó lesz újra találkozni sátortársaimmal.

Amikor áthaladtunk a célon, azonnal nekiálltunk a tisztálkodásnak, már amennyire egy nedves kendővel lehetséges. Éppen az izzadságtól nedves ruháinkat szárítgattuk, amikor az egyik hölgy induló beért a célba. Mondanom sem kell, óriási ováció fogadta.

Naplemente után újra fagypont alá esett a hőmérő higanyszála, ezért tábortüzet raktunk, és vizet melegítettünk a főzéshez. Jót beszélgettünk, én pedig úgy éreztem, végtelen béke vesz körül. Csak mi voltunk és a futás, semmi más.

Se telefon, se internet. Természetesen a futásról diskuráltunk, és megosztottuk egymással az ételünket. Lefekvés előtt, fogmosás közben akarva-akaratlanul a Licancabur-vulkánt láttam. Sohasem felejtem el ezt az élményt.

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.