Hegymászók dicsősége: a világ tetején

„A félelem egyike a sokféle érzésnek, amelyet a hegymászó átél – de ezekre szüksége is van. Rossz lenne, ha nem éreznénk félelmet a hegyek között. Ez azt jelentené, hogy elvesztettük az öntudatunkat, elvenné tőlünk azt az örömet, amelyet önmagunk legyőzése ad” – fogalmazott évtizedekkel ezelőtt Walter Bonatti, a híres olasz hegymászó.

Előrebocsátom, a legkevésbé sem értek a hegymászáshoz, afféle műkedvelőként szoktam olvasgatni a cikkeket, hiszen mindig lenyűgöztek azok az emberek, akik olyan irdatlan magasságba képesek felcaplatni. Vélhetően ennek az is az oka, hogy a saját magaslati kalandjaim megrekedtek a létra harmadik fokán, attól feljebb semmiképpen nem vitt a bátorság, és gyerekként a fára mászást is a biztonságosnak tűnő törpecserjéken gyakoroltam. A hegymászókat ugyanakkor mindig is tiszteltem. Igen, kicsit bogarasnak tartom őket, mert ez azért mégis valamivel veszélyesebbnek tűnő időtöltés, mint a golf vagy a sakk, de valahol lenyűgöző, amit Bonatti is mondott, hogy saját elhatározásukból minden egyes alkalommal szembenéznek a tragédia lehetőségével. Persze más lehetett Edmund Hillary motivációja, amikor olyan magasra jutott, ameddig ember még sosem, de a mai mászók is megtalálják a saját indítékot, amelytől úgy érzik, akár egy tátrai falat, akár egy ismeretlen kuloárt, akár egy kiépített utat másznak, az mind-mind a személyes kis Mount Everestjük.

Addig jó, amíg senki sem áll elő azzal, hogy uraim, rendezzünk hegymászó-világbajnokságot, rajt a hegy lábánál, a cél nyolcezer méteren, útközben frissítőpontok szponzortermékekkel, a telepített kamerákba illik belemosolyogni…

Azt hiszem, a hegymászásnak van egy óriási előnye a többi sportággal szemben: nincs benne versenyhelyzet. A résztvevők nem egymás ellen, hanem egymásért küzdenek, mert különösebben senki egóját sem birizgálhatja, hogy egy szép vasárnap délelőtt mindenáron ő jusson fel elsőként a Manaszlu csúcsára. Voltak már előtte ott sokan, lesznek még többen, nincs abban semmi rossz, ha a szomszéd norvég vagy kanadai csapat korábban indul – a lényeg úgyis az, hogy mindenki épségben visszatérjen. Úgyhogy addig jó, amíg senki sem áll elő azzal, hogy uraim, rendezzünk hegymászó-világbajnokságot, rajt a hegy lábánál, a cél nyolcezer méteren, útközben frissítőpontok szponzortermékekkel, a telepített kamerákba illik belemosolyogni, néhány kötelet félig elvágtunk a nézők szórakoztatása miatt, bocs, ha pedig a gerincen nagy a tömeg, kicsit nyugodtan lökdösődhettek. Nekem mindez nem hiányozna, a hegymászás maradjon meg csak ennek a látványos, de titokzatos kalandnak.

Kaland – jó ez a szó akkor, amikor éppen tragédia történt? Győrffy Ákos a Kancsendzöngára készült volna áprilisban, a terve az volt, hogy első magyarként nemcsak megmássza a világ harmadik legmagasabb hegyét, hanem vissza is tér onnan. Az indulás előtt néhány nappal Olaszországba ment edzeni, vagy mondjuk úgy, kalandozni. Laikusként sokan mondhatják, hogy aki egy 8586 méteres hegyet akar meghódítani, meg hétezresről síel le, annak mi baja lehet 4600 méteren a Monte Rosa masszívumnál. Hogy mi baja lett, ma sem tudjuk, talán nem tudjuk meg soha. Győrffy Ákos eltűnt. Meghalt. Furcsa leírni ezt egy mosolygós harmincas srácról, aki a tragédia előtt két-három nappal ott ült a Kancsendzönga-sajtótájékoztatón, és arról beszélt, hogy a barátja emlékéért vállalta az expedíciót. Hiszen a barátja, Kiss Péter volt az, aki tíz évvel ezelőtt Erőss Zsolttal együtt feljutott a csúcsra, elsőként a magyar mászók közül, ám a hegy ott marasztalta őket. Örökre. Erőss és Kiss után most Győrffy is megpihent valahol, sok ezer méter magasságban, a felhők közelében, ott, ahol mindig is szeretett lenni.

Még ma sem tért magához a hegymászó-társadalom a 2013-as tragédia óta – olvastam valahol a megfellebbezhetetlennek tűnő gondolatot, Erőssékre utalva, amely nagyobb nyomatékot akart adni a friss hírnek, Győrffy eltűnésének. Az ilyen bugyuta kijelentések pedig egy pillanat alatt felhúzzák minden hegymászó agyát, hiszen ők pontosan tudják, ez az a hobbi, amelynél az első pillanatban el kell fogadni nemcsak a mászónak, hanem minden családtagnak, barátnak is, hogy nincs mindig visszaút.

Egy futballmeccsen történt végzetes rosszullét vagy a tornacsarnokban a szörnyű baleset megrázhatja a sportvilágot, egy hegymászó halála viszont bármennyire szomorú is, valahol érthető. Sőt, még csúnyábban fogalmazva, várható. De ezzel mindenki tisztában van. Ha az ember mindig legyőzné a hegyet, nem is lenne benne semmi kihívás.

Egyik régi jó barátom is elhatározta, hogy hegymászó lesz. Különösebb probléma nélkül feljutott a padlásra, hasonlóan simán megnézett egy filmet a Tátráról, majd azzal a lendülettel nekiindult a Mont Blanc-nak. Mert miért ne. Maga sem tudja, hogy háromezer vagy négyezer méterig jutott-e, egy már visszatérőben lévő páros tagjai érdeklődtek tőle kedvesen, hogy miért nem használja a jégcsákányt, mire nagy szemeket meresztve kérdezett vissza: az micsoda? Elromlott az időjárás is, egyre neccesebbnek tűnt nemhogy a csúcselérés, hanem egyáltalán a biztonságos leérkezés is, úgyhogy feladta. Egy színamatőr hegymászójelölt feladása a Mont Blanc felső részén persze nem úgy működik, hogy srácok, állj, elfáradtam, cserét kérek, folytassátok csak, addig megiszom egy sört – hanem valahogy leszólt a hegyimentőknek, indult a helikopter, kétezer euróért még repkedhetett is egy keveset. A történet jó véget ért, hazaérkezve vett gyorsan egy jégcsákányt, aztán mégis úgy döntött, marad a földön – minden értelemben.

Ma már ő is azt mondja, a hegyeket éppen tőlük, hirtelen jött turistáktól kell megvédeni. Önmagában borzasztó, hogy egy-egy népszerűbb nyolcezresen több a szemét, mint a belvárosban lomtalanítás idején, és várva a csúcstámadási esélyt jelentő órákra, tucatjával, kis túlzással százával állnak sorban a serpák által éppen az efféle „tömegrendezvényekre” kifeszített köteleket markolva az amatőrök, hetyke kis oxigénmaszkkal az arcon, várva a szelfire. Nem azt mondom, hogy ez nem sportteljesítmény, mert nyilvánvalóan az, sokunknak nem lenne semmi esélyünk odáig jutni, de azért szerencsére van még egy kis szakadék a palackos és a tiszta mászás között. Minden elismerésem azé a több mint tizenegyezer emberé, aki már ott állt az Everesten, azaz a világ tetején, mégis, külön kasztot képvisel közöttük az a szűk kétszáz, aki pluszoxigén nélkül jutott fel a csúcsra.

Azaz egy tiszta mászóra jutott hatvan palackos, ez is érzékelteti, mekkora a különbség a két teljesítmény között. Most biztos sokan meglepődnek: magyar még nincs az elitben.

Igen, ez valahol furcsa, még Erőss Zsolt is palackkal tette meg az utolsó szakaszt, így, ha jól tudom, Várkonyi László a csúcstartó, aki 8750 méterig jutott segítség nélkül – sajnos már ő sincs életben, 2010-ben jégfal omlott rá az Everesten. Ebben a szezonban Suhajda Szilárd célozza meg a világ tetejét. Az alaptáborban van, ha minden a tervei szerint megy, egyre feljebb és feljebb jutva néhány hét múlva már a csúcstámadásra is gondolhat. Négy éve a 8611 méteres K2-t első magyarként mászta meg (ez nemcsak a második legmagasabb csúcs, hanem talán a legnehezebben teljesíthető is), van már további két kipipált nyolcezrese, most jöhet a legnagyobb kihívás.

Suhajda Szilárd

Pontosabban két kihívás, ami persze minden hegymászóra igaz: először fel kell menni – aztán le kell jönni. És ami közben történik, az nekünk, hétköznapi halandóknak félelem, kockázat, feszültség – nekik, a boldog keveseknek meg maga az örökkévalóság.

(Megjelent a Nemzeti Sportban)

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!

 

Ezek is érdekelhetnek

Hozzászólások

Kövess minket a Facebookon!

AJÁNLÓ

Friss

Eszkimó hagyatékból született a harcos kajakpóló
Amit nem érdemes kihagyni: erőnléti edzések a futók számára
Hibázott, de női magyar csúcsot döntött és bronzérmet szerzett a 48 órás vb-n
Arra figyelt, nehogy elájuljon a magabiztos győzelmet hozó Európa-bajnokságon
A Mount Everest máig megoldatlan százéves rejtélye

Videók

Hetvenévesen úgy futotta le a száz métert, hogy leesett a nézők álla
Mint egy sosem látott világ: merülés a jég alá, egyetlen mély levegővel
A rendőrök biztos nem örülnek neki, de így is át lehet bringázni egy hídon

Hegymászás

Minden férfi szerelmes volt belé, ő viszont csak a hegyekbe: az első nő a K2-n
Varga Csaba az utolsó nyolcezresre indult, amelynek csúcsán még nem álltak magyarok
A Mount Everest első nagy tragédiája, amelyből semmit sem tanultunk

Receptsarok

Paleo citromtorta
Egyszerű zöldséges tészta
Zöldségleves húsgombóccal

Ausztria

8 tipp az éjszakai baglyoknak
Tekerni, feltöltődni, jót enni! – így lesz teljes a nagy tókerülés
A magasság mámora: 14 lenyűgöző látnivaló a magyar határ mellett
Csodálatos panoráma Majomheggyel és sasreptetéssel
A világ legfélelmetesebb túrája: ki mer felmenni ezen a létrán?

Fallabda

Jótékony célú nevezés fallabdában
Irány a fallabdapálya!
Fallabda: nem olcsó, cserébe élvezetes

Horgászat

Jimmy Carter: emlékezetes horgászatok
Nagy fogások: Beckham lazaca, Ibra csukája
Huszonhat tonna ponty a Balatonból
Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.