Amit ma lefuthatsz, ne halaszd holnapra

Mindenkivel, legyen az élsportoló vagy hobbifutó, előfordult már, hogy néhány napot, hetet, rosszabb esetben hónapot ki kellett hagynia betegség, sérülés, családi, munkahelyi okok vagy egyéb körülmények miatt.

Ilyenkor az addig kőkemény munkával felépített forma fokozatosan romlik, és – a kihagyás időtartamától függően – szinte elölről lehet kezdeni a felkészülést. Természetesen az újrakezdést nagyban befolyásolja, hogy sérülés miatt volt-e szükség a kényszerpihenőre, vagy „pusztán” egy bizonyos élethelyzet, az életünkben bekövetkezett változás nem engedett akkora teret a sportnak, mint amekkorát szerettünk volna.

Ha a kihagyásra egyértelműen a sportra visszavezethető sérülés miatt kényszerültünk, és akár hosszabb, akár rövidebb időt is vett igénybe a rehabilitáció, semmiképp sem szabad elfeledkezni arról, hogy a test és az izom nem felejt.

Nem szabad elkeseredni akkor sem, ha, mondjuk, éppen a célverseny előtt történt meg a baj, hiszen lesz még alkalom a teljesítésére. Egy olyan alkalom, amikor – okulva a felkészülési időszak során korábban elkövetett hibákból – sokkal tudatosabban és felkészültebben tudunk majd odaállni a rajtvonalhoz.

Alapvetően egy sérülést lelkileg sokkal nehezebb elfogadni és feldolgozni, mint a sérült testrészt vagy izomcsoportot rehabilitálni. Az elmúlt év során velem is előfordult minden hobbifutó rémálma – emlékszem, maga a testi fájdalom mennyire elenyésző volt a csalódottsághoz képest, amit akkor éreztem.

Hét hónapja készültem már arra, hogy a férjemmel ketten körbefutom a Balatont, azonban három héttel az UB rajtja előtt kaptam egy lelki összeomlást eredményező diagnózist: fáradásos combnyakrepedés.

Ez olyan sérülés, amely alapvetően nem okoz kellemetlenséget a hétköznapi életben, sétálni, kerékpározni, úszni, jógázni, sőt még teniszezni is tudtam. Futás közben azonban olyan érzésem volt, minta egy tőrt döftek volna a combom belső oldalától függőlegesen a térdem irányába. Sajnos elkövettem azt a hibát is, hogy nem álltam le már a fájdalom kezdetekor, még jó két hétig tovább terheltem magam, különböző gyógyszerekkel, csodakrémekkel enyhítve a fájdalmat. Ez addig ment, amíg meg nem érkezett az MRI-eredmény, amely már egyértelműen leállásra kényszerített.

Attól kezdve három hónap teljes futásmentes időszak következett, de volt idő átgondolni és újratervezni. Tekintve, hogy a mindennapokban nem származott semmi hátrányom a sérülésem miatt – nem kellett mankóval járnom, nem sántítottam, nem volt indokolt gyógytornára járni –, igyekeztem tudomást sem venni a helyzetről. Éltem a szokásos hétköznapjaim, csak éppen nem futottam. Volt néhány nap, amikor ijesztő volt belegondolni abba, hogy néha nem is hiányzott.

A három hónapos leállást követően nagyon lassan, fokozatosan újra elkezdtem az edzésmunkát, és úgy éreztem magam, mint aki akkor fut először. Bevillantak az öt évvel korábbi emlékek, amikor annyira tudtam örülni hat kilométer futásnak. Valójában teljesen átértékelődött a futáshoz fűződő viszonyom. Attól kezdve nem volt olyan, hogy „jaj, most nincs kedvem kimenni” vagy „majd inkább holnap”, annyira örültem, hogy végre futhatok.

Ha másra nem is, arra mindenképp megtanított a sérülés, hogy futásban nincs majd, nincs holnap.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.