A legkeményebb Tankcsapda-maratoni

51, 42, 30 – nem ezek a heti lottószámok: az 51 esztendős rocksztár, Lukács László, a Tankcsapda frontembere vasárnap életében először lefutotta a maratonit.

Az énekes Lukács László teljesítménye előtt le a kalappal, főleg, mert nem sokat pihenhet, hiszen május 3-án Budapesten, a Rákóczi híd lábánál, a Barba Negra Track színpadán ünnepli zenekara harmincadik születésnapját. A bécsi futóverseny másnapján beszélgettünk vele.

Énekesként, basszusgitárosként ismerjük, talán még sohasem kérdezte meg senki: milyen volt hétfőn felébredni – a lábainak?
Igazából semmi különös – mondta Lukács László, az idén 30 esztendős Tankcsapda frontembere, aki vasárnap Bécsben lefutotta a maratonit. – Több félmaratonit teljesítettem már, évek óta rendszeresen futok, megvannak a bejáratott kenőcsök, krémek, amelyek segítenek ilyenkor, és megmasszíroztak a verseny után. Nem mondom, hogy nem éreztem a versenyt reggel, ahogy kikászálódtam az ágyból, van egy kis izomláz, de nem veszélyes.

És milyen volt az ébredés – fejben? Lefutotta a maratonit…
Ugyanúgy kelt fel a nap, mint vasárnap, és ahogy a következő reggelen is, de nem tagadom: a célba érés után volt néhány eufórikus percem. A táv teljesítése rajta volt a bakancslistámon az elmúlt években. Hosszú évek óta kocogok, edzek, és ahogy a rövidebb távú versenyeket követően többször is teljesítettem a félmaratonit, megfogalmazódott: legalább egyszer meg kellene csinálni. Sokat edzettem érte, és most sikerült. Amikor beértem, azt éreztem: megérte annyit tennem érte, olyan sok kilométert lefutni korábban.

Aki már megtette, talán sejti, aki nem, elképzelni sem tudja, milyen érzés lehet, de laikusként megállapítható: túl az ötvenedik születésnapján lenyűgöző teljesítmény negyvenkét kilométert futni…
Az igaz, este megittunk néhány sört és egy-két pálinkát, hogy megünnepeljük magunkat…

Bakancslistát emlegetett… Mióta tervezte, hogy megcsinálja?
Nagyjából tíz éve már, hogy rendszeresen futok. Eddig az motivált, hogy minél jobb eredményt érjek el huszonegy kilométeren, ám azt éreztem, hogy elértem a határaimat, azon az időn már nem tudok tovább faragni. Más kihívást kerestem, a maratoni pedig minden hobbifutónak az álma.

Milyen volt maga a verseny?
Több osztrák eseményen vettem részt korábban, jellemzően mind jól szervezettek, ez is az volt. Gyönyörű környezetben haladt a verseny útvonala, a Mariahilfer Strassén, az Operaház előtt, át a Práteren – jó volt a hangulat, jól éreztem magam.

Végig?
Na jó, huszonöt és harmincöt kilométer között azért kevesebbet gyönyörködtem a város szépségeiben, ott akadtak nehezebb pillanatok. Barátommal, Kerékgyártó Tiborral futottunk végig, főleg mentálisan segítettük a másikat.

Gyerünk tovább, menni fog, sikerülnie kell, nem szabad megállni, bírod még! – ilyesmivel motiváltuk egymást.

Volt olyan gondolata, hogy esetleg mégsem sikerül?
Olyan nem. Annak ellenére sem, hogy nagyjából két hete vádlisérüléssel kínlódtam, egy ideig bizonytalan volt, egyáltalán el tudok-e indulni, de aztán hétközben úgy éreztem, ez még a kezelhető kategória, ettől még le tudom futni a távot – szerencsére sikerült.

Mennyi idő alatt?
Fontos ez? Mert nekem nem volt az, főleg így, a sérülés miatt. Célba akartam érni, ez megvan, és ennek nagyon tudok örülni!

Először próbálta meg, és sikerült, szívből gratulálok. Lesz következő maratoni?
Nem tudom. Nem állok meg, az biztos, futok a jövőben is, de ezen még nem gondolkodtam. Mindig is kerestem a kihívásokat, a zenében is, az amatőr sportban is, amióta rendszeresen csinálom. Ez egy olyan csúcs elérése volt, amelyet nagyon régen elképzeltem. Boldog vagyok, hogy megvan, jó érzés volt befutni a célba, és arra gondolni: igen, megcsináltam.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.