„Az olimpia mindenekfeletti élmény”

A magyar maratoni csúcstartó, Földingné Nagy Judit már csak kedvtelésből fut, ugyanakkor az 1996-ban, Berlinben felállított rekordja előtt bízott benne, hogy átlépheti a 2:30-as álomhatárt.

Mind a mai napig fut? Mennyi a heti penzuma?

Igen, most is futunk, de már mást jelent, mint tíz vagy húsz éve – felelte portálunknak Földingné Nagy Judit, korábbi kétszeres olimpikon maratoni futó. – Jelenleg leginkább egészségmegőrző szabadidős tevékenység, a közeli erdőben szoktunk mozogni és évente egy-egy versenyt vállalunk kihívásként a párommal. Ez már valójában csak kedvtelés, atlétából futóvá váltam.

Meglehet még a száz teljesített maratoni?

Kicsit elengedtem ezt a témát, szerettem volna ugyan, de számoljuk bele, hogy futottam száz és ötven kilométeres versenyeket, tehát tulajdonképpen meg is vagyok vele. Amikor kitűztem ezt a mérföldkövet, azt hittem, tudok olyan intenzitással készülni, ami elfogadható eredményt hoz. A koromnak megfelelően a résztávozás és a tempósabb munka sérülésveszélyes, ami kellene hozzá, nem tudom vállalni, annyira már el vagyok használódva. Néhány hete részt vettem egy ötven kilométeres Balaton-felvidéki versenyen, szóval futni még tudok. Viszont csak azért nem teljesítenék még egy maratonit, hogy legyen, fontosnak tartanám, hogy vállalható idővel érjek célba.

A pandémia alatt megnőtt az emberek futókedve. Meglátszott ez az ön által vezetett győri futóbolt forgalmán?

Természetesen, olyanok, akik korábban egyáltalán nem mozogtak, elkezdtek futni. A teremben űzhető sportágak képviselői közül nagyon sokan kezdtek el a szabadban mozogni, erősíteni. Nagyon szép idő volt áprilisban, sokan fordultak a futás felé, és meg is maradtak benne, mert megszerették.

Csollány Szilveszter mesélte, hogy megfordult az üzletben. Szoktak önnél vásárolni más korábbi vagy jelenlegi sportolók is?

Már kétszer is járt nálunk Szilas, régről ismerem, egy iskolába jártunk, igaz, nem egy időben. Az atlantai olimpián találkoztunk, mi, győriek össze is álltunk egy közös fotóra Káldy Zoltánnal hármasban.

Nagyon drukkoltam Szilasnak, amikor élsportoló volt és örömmel látom, hogy érdekli a futás, most indítják be a soproni futóklubot. Egyébként igen, jönnek hozzánk főként korábbi kosarasok, kézilabdázók, focisták, akik rájöttek, hogy könnyebben végre tudják hajtani a napi edzésüket futással, hiszen nincs időhöz kötve.

És ha találtak egy jó futócipőt, akár a versenyek ízére is rákaphatnak. Az élsportban hátrányos ez az év, nehéz motivációt találni, nagy a bizonytalanság, a virtuális versenyek nem adják vissza az adott nap és adott pálya varázsát.

Huszonnégy éve nem tudták megdönteni a Berlinben felállított 2:28:50-es maratoni magyar csúcsát. Büszke erre, vagy inkább azt gondolja, jöjjön már egy tehetséges és gyors fiatal, aki képes jobbat teljesíteni?

Örülök neki! Abban az időben mindig elégedetlenkedtem az eredményeimmel, szerettem volna minél jobbat, igaz, nem futottam annyira gyors versenyeken. Jó állapotban rendre 2:30–2:31 körüli időt céloztam be, Berlinben úgy voltam vele, hátha a 2:30-as álomhatáron belül leszek. Sikerült, ám abban az évben korábban az atlantai olimpián nem jött össze, elkaptam egy gyomorfertőzést, amit senkinek sem kívánok, noha bennem volt a jó eredmény. A francia menedzserem intézte a berlini lehetőséget, kérdeztem tőle, biztos, hogy jó ötlet, erre azt mondta, akkor érdemes belevágni, ha teljesíteni tudom a jó időt. Nagyszerű élmény volt az a futás, azt gondoltam, képes leszek annál is jobbra, ám nem sikerült. Örültek a szövetségben is, három évvel korábban Szűcs Csaba Párizsban döntötte meg Szekeres Feri csúcsát. Az enyémnél Kálovics Anikó futott jobbat, azonban egyirányú pályán, így nem hitelesítették. Benne láttam, hogy képes lehet a rekordra, azóta valahogy nincsenek olyanok, akik tudnának javítani a csúcson, se a férfi-, se a női mezőnyben.

Vajon mi az oka, hogy a maratoni távon felállított hazai rekordok ilyen szakállasak?

A mi időnkben nagyon sok igazolt versenyző volt, tudtunk készülni. Manapság a középiskola után majd’ mindenki továbbtanul, ahol még sportösztöndíjjal csinálják a futást, aztán ha nem tudnak megélni belőle, a civil karrier felé fordulnak. Ott kell lenni a legjobbak között, akinek nem sikerül, megmarad hobbifutónak. Persze ez sem baj, nagyon széles a tömegbázis, sokan kedvelik a futást, ott vannak a különböző kihívásokon, viszont az élmezőny igen szűk lett. A magyar bajnoki mezőny hosszabb távokon beszűkült, egyre kevesebben indulnak az élversenyzők között.

Keményen kell dolgozni és a tehetség sem árt. Korábban volt több kisebb verseny, nagyobb magyar bajnokság, tízezer és ötezer méter, később félmaratoni és maratoni. Mivel a szocializmusban nem lehetett csak úgy utazgatni, a szövetség révén meghívást kaptunk a nagyobb viadalokra. Ha ezeken jó eredményt értünk el, abból jött a következő lehetőség.

A rendszerváltozás után kinyíltak a kapuk, francia menedzserem lett, előtte Tóth Laci a régi Wartburgjával fuvarozott minket, szinte nincs olyan távfutó, aki ne lett volna tagja a csapatának. Aztán Babinyecz Józseffel dolgoztam együtt, aki ma is edzősködik. Manapság bárki benevezhet egy maratoni versenyre, mi mindig az elitmezőnnyel küzdöttünk. Levezetésként, túl a negyvenen a kenyaiakkal dolgozó Benedek Zsolttal utaztam néhány versenyre, de akkor is le kellett valamit tenni az asztalra, a bemondás nem volt elég a részvételhez.

A sok világverseny közül, amelyeken részt vett, melyik volt a kedvence?

Az olimpia mindenekfeletti, hatalmas élmény. Nem csak az atlétika része, eleve ott lenni, no meg befutni az olimpiai stadionba. Atlantában a stadiontól stadionig futottunk, míg Sydneyben egyirányú pályán, ahol látszott minden, a híd, az operaház, aztán a nyolcvanezres aréna. Hatalmas élmény volt az első világversenyem, az 1990-es spliti Európa-bajnokág, amelyen ötödik lettem, a portugál Rosa Mota nyert, az orosz Valentyina Jegorova lett a második, aki két évvel később olimpiai bajnok lett. A legnagyobb maratoni, amit megnyertem, a párizsi volt 1995-ben, 1997-ben harmadik lettem, kilenc alkalommal indultam ott. Fehér futó nem állhatott fel már akkor sem csak úgy a dobogóra, a színes bőrű atléták uralták a mezőnyt. Budapest is nagy kedvencem, az 1998-as kontinensviadal az akkori Népstadionból rajtolt. A Budapest Maratonin 11-szer indultam, hétszer meg tudtam nyerni, még a pályafutásom vége felé is. Azért nem vettem részt többször a versenyen, mert nem szabad olyan sokat futni, két-három esemény lenne az ideális, amikor hetet vállaltam egy évben, abba bele is sérültem. A két gyermekem születése közti tizennyolc év, 1987-től 2005-ig volt a legaktívabb időszakom, ezután megjelent a kiégés szindróma, nem lehet annyira sokáig a csúcson lenni, 10-12 esztendő után jelzést ad a szervezet, az agy már nem működik ugyanúgy, gyengülnek az eredmények. Kipróbáltam hegyi versenyeket, hegyi maratonikat, száz és ötven kilométeres magyar és környékbeli versenyeket.

Belekóstolt tehát az ultratávokba is, mi több, száz kilométeren világbajnoki hatodik és Európa-bajnoki bronzéremmel büszkélkedhet. Ha valaki sebesen fut 42 kilométert, abból egyenesen következik, hogy eredményes lesz és bírja is majd az ultratávokat?

Amikor valaki aktív maratoni futásban, nem áll oda ultrát futni. A szupermaratoni nagyon népszerű lett manapság, mindenkinek ez a célja, megtalálják benne az örömöt és a kihívást az emberek. A kilencvenes években a Bécs–Budapest vitte a prímet, győriként mi is kimentünk és futottunk váltóban. Ottó, a férjem mondta, induljak már ultraversenyen, de én visszakérdeztem, megőrült?! Láttam, milyen fejjel, milyen lábbal és szenvedéssel érnek be a célba Győrben a második nap végén a futók, szóval egy pillanatig sem kívántam.

Aztán Ujj Zoli, az ultrafutó-szövetség vezetője kapacitált, induljak száz kilométeren a világbajnokságon, jó csapat lesz. Izgatott lettem, elérhető távolságban rendezték az eseményt, többnapos, nagy kihívást jelentett, s bár távol állt tőlem a táv, maratoni felfogással elérhetőnek tűnt a 4:30–4:40-es kilométerenkénti iram, amit szépen meg is tudtam csinálni.

A győztes japán hölgy, akivel korábban együtt futottam maratonit, azért állt oda a százasra, mert nem vitték ki világversenyre a rövidebb távon. Amikor Szűcs Csaba hetente kétszáz kilométert futott, bőven jó lett volna az ultratávokra, utána Bogár Jani, Bérczes Edit éppen a megfelelő korban álltak rá erre. A legjobb időket 25 és 35 éves koruk közt érik el az atléták, ha valaki harmincévesen kezd el futni, ő is jó lesz, de más kategóriát képvisel. Tud majd fejlődni, csak nem a végtelenségig, attól függ, meddig lehet zsigerelni a szervezetet. Könnyebben elfutunk hosszabb távokon, de azért nem mindegy az iram…A futás szeretete természetesen mindig megmarad, a lányom, a kisfiunk is fut kedvtelésből, és húsz év élsport után nekem sem volt szabad csak úgy leállni. Az életünk része maradt a futás és nem is kell soha abbahagyni!

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.