Blaskó Mihály Amazonas-menti futásai

Blaskó Mihály csak mesélt és mesélt. Kígyókról, szakadékról, zászlóról, pihenésről, szenvedésről, de boldogságról is – hiszen lefutotta a tervezett 230 kilométert az Amazonasnál.

Június elején írtunk Blaskó Mihályról, aki nagy kihívást tervezett a nyárra: 230 kilométert akart futni az Amazonas mellett. Lássuk, milyen volt ez a néhány hét.

Hangulatos élménybeszámoló következik.

„Azt gondoltam, elsírom magam, amikor célba érek. Végül célba értem, és nem így lett, nem tudtam sírni – de persze nagyon boldog voltam.

Egy héttel a verseny előtt indultam útnak (Budapest–Párizs–Lima–Cuezo, és már ott is voltam…), mert a magassághoz hozzá akartam szokni. Cskhogy ahhoz európai ember nem nagyon tud, ráadásul elkövettem egy-két hibát. Az első nap nem tudtam aludni. Ugyebár, más az időzóna, perui idő szerint hajnalban nekem már délelőtt volt, felkeltem, és persze futottam. Nem sokat, tizenöt kilométert. Aztán másnap megint, pedig a hegymászó háziorvosom a lelkemre kötötte, semmi terhelés, pihenjek, igyak sokat. A tizenöt kilométer elvileg nem nagy táv, de ott, abban a környezetben ez így nem pihenés volt, hanem kemény terhelés – rosszul lettem, hánytam, nem voltam jól.

Voltak, akik a rajt előtt egy-két nappal érkeztek meg, ők is szenvedtek az elején, míg én addigra túljutottam a nehezén. Nagyon kemény érzés, amikor nem kapsz levegőt, egyszerűen nincs oxigén benne… A helyiek rendesek voltak, elmondták, kokalevelet kell rágcsálni, kokateát inni, és az segített.

A megadott időpontban megjelentünk egy helyi hotelben, s ott nagyon tüzetesen átnézték a csomagokat, van-e benne elegendő kalóriát tartalmazó étel. A versenyen ugyanis csak vizet adtak, az ágyat, a kajádat magaddal kellett vinned. Volt egy jeladója mindenkinek, s egy vészjelző piros gomb, amelyet megnyomva mentek is a bajba jutottért a dzsungelbe – úgy tudom, egy versenyző vette ezt igénybe, miután kiment a bokája, elszakadt a szalagja, fel kellett adnia.

Ötvenhárom indulója volt a versenynek, főleg Európából érkezve, egy székely fiú osztrák színekben indult, beszélt magyarul, amúgy britek, lengyelek, svájciak, franciák alkották a mezőny zömét.

Kaptunk szérumot kígyómarásra is, s a szervezők mindenkit megnyugtattak, ha azt beadod magadnak, a következő ellenőrzőpontig biztosan eljutsz, úgyhogy ne pánikolj. Két kígyófélét láttam: egy piros-feketét – nagy Honvéd-drukker vagyok, ez rögtön szimpatikus volt – és egy citromsárgát, mindkettő messziről jól látható volt, a nyakamba pedig egyik sem ugrott, szóval, úgyhogy nem volt gond. Hanem a bogarak… Azt elmondták előre, van belőle néhány, valamelyik nem is csíp, hanem inkább harap, de úgy, hogy nem is érzed, csak amikor a helye este elkezd viszketni, de nagyon. Kenegetheted akármivel – vakarózol tovább, az biztos. A csípés, harapás helyén aztán lesz egy kis seb is, ami kicsit vérezhet is másnap. Nem volt kellemes érzés.

Szóval, ötvenhárman nekivágtunk a 230 kilométernek, az első három nap negyven-negyven kilométert haladtunk. S ha beértél a táborba, akkor még akadt feladat, felszerelni a függőágyad, ami nem két perc, de muszáj volt megcsinálni, ha pihenni akartál – azt pedig igazolni tudom, hogy ezen a versenyen nagyon is akart a nap végén pihenni mindenki, mégpedig minél többet. Menet közben ebben is lett rutinom: a helyiek hajnalban ugyanis vizet melegítettek, ezért aztán tőlük távolabb, csendesebb sarkot kerestem, mert bizony nem vagyok jó alvó. A legfontosabb persze az evés volt: liofilizált, víztelenítve fagyasztott ételeket vittem, amelyek vízzel felöntve majdnem olyanok, mint az igazi vacsora. Rizses ételek, tészták, gyümölcsök, zöldségek, akadt belőlük többféle, ráadásul ezek a kaják csak a szükséges tápanyagokat tartalmazzák, nem foglalnak el sok helyet a táskában, ideális megoldást jelentettek. Persze, volt müzliszeletem, kis csokim, zselé, amolyan vésztartalékként.

Indulás előtt vettem pár zacskó sós mogyorót, s ez nagyon jó ötletnek bizonyult, mert esténként azt ropogtattam. A só nyilván kellett a szervezetnek, és a mogyoróban is van energia, a legjobb desszertnek bizonyult.

A harmadik nap volt a mélypontom… A tizennégy kilósra pakolt táska elkezdte szétszedni a vállam, túl sokat cipelhettem, besokalltam, a hátizsákot bevágtam a bokorba, leültem, és kiabáltam: elegem van! Aztán gyorsan észhez tértem, mondván, nincs itt senki, ne add fel, fáj és kész, érj be hamarabb a célba, aztán pihenhetsz, mondogattam magamnak. Volt egy kicsi tégely tigrisbalzsamom, azt a vállamra, a kulcscsontomra kentem, és az segített. Aznap még esett az eső is, ráadásul volt egy könnyebb szakasz, hét kilométert a derékig érő folyóban, árral szemben kellett megtenni, az jó kétórás móka volt, ráadásul abban a párában nem száradt meg egykönnyen a cuccod, a cipőd…

Azt mondták a szervezők, ha tizenöt percen belül nem látod a jelölő szalagot, eltévedtél, fordulj vissza. Csakhogy amikor már a negyedik-ötödik nap futsz, akkor már elvész az időérzék is. Láttam valami szalagot – de, hogy két perce vagy fél órája, ki tudta azt…

A negyedik nap volt a legjobb, 32 kilométer, hegyre fel, hegyről le, összesen hétezer méternyi emelkedőt kellett megtenni, de ez valamiért megy nekem. A Vértesben edzettem, megszokhattam a hegyi szakaszokat, a budai térképkört is lenyomtam sokszor, az is alaposan felkészített. Beértem a célba, ketten voltak előttem, aznap harmadik lettem, veregették a vállam: szép volt, fiú, hogy csináltad? Mondjuk, megtörtént, hogy másik nap többen voltak már a táborban, nem is értettem, hogy ennyien megelőztek volna… Ám kiderült, ha az aznapi utolsó ellenőrzőpontra nem értél oda adott időben, akkor rövidebb szakaszra tereltek, nem fejezhetted be azt a napot. Összesen 170 kilométer volt a rövidebb táv – tizenheten csináltuk meg a 230-ast.

Azt elmondták előre, ne fotózz, ne mobilozz, ne kamerázz, ez a dzsungel, itt figyelni kell, s való igaz, ötven ember hiába rajtolt egyszerre, gyorsan szétszéledtünk. Volt, hogy az egyik erdei kanyarban a pálya mellett fél méterre lenéztem, és ott négy-ötszáz méter mély szakadék tátongott – ha ott valaki elesik, akkor nyomogathatta volna a piros vészjelző gombot… Figyelni kellett végig, miközben a fejemben dörömbölt a gondolat: jó irányba megyek? A dzsungelben a GPS nem nagyon működik, egyszer úgy éreztem, van még néhány kilométerem aznap, de a tisztásra érve megláttam a zászlókat, a célállomást, ahol az éjszakát tölthettük, és kiabáltam, mint egy kisgyerek: ott a tábor, ott a tábor!

Esténként a go-pro kamerámmal beszélgettem. Éppen úgy, mint Wilsonnal, a röplabdával Tom Hanks a Számkivetett című filmben, hogy ne őrüljön meg…

Utolsó nap hetvenhárom kilométert kellett megtenni, 36 Celsius-fokban, kilencvenkilenc százalékos páratartalom mellett – de akkor már úgy voltam vele, minden egyes métert kiélvezek. Amikor célba értem, azt hittem, biztosan sírok majd, de nem lett könnyes a vége. Elővettem a magyar zászlót (azt amúgy is minden este kifeszítettem, és a függőágyra tettem fel, azt hittem, mindenki így csinálja majd, de csak egy francia srác hozta a trikolórt), mindig is válogatott sportoló akartam lenni, most úgy éreztem, az országot képviselem, összetettben az ötödik helyen értem célba – elmondhatatlan volt az érzés. Misi Monorierdőről a világ túloldalán teljesítette a távot (nyolc kilóval könnyebben, mint ahogy öt nappal korábban elindult), egy magyar srác is megcsinálta a Dzsungel Ultrát – képes voltam erre, legyőztem önmagam.

Mi a következő?

Keresek valami másik, hasonlóan őrült kihívást.”

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.