„Lebegés, amit éreztem és érzek azóta is”

Blaskó Mihály a napokban Athéntól Spártáig futott, majd vissza. Az összesen 490 kilométeres távot első magyarként teljesítette, s miután hazaért – és azonnal munkába is állt –, arra kértük, összegezze a különleges élményt.

– Kicsit biceg…
– Kicsit? Az jó – nevetett Blaskó Mihály, aki szerdán már vissza is tért a régi kerékvágásba, és amikor a telefonja csörgött, udvariasan intézett egy asztalfoglalási kérelmet a Buda Gourmet étteremvezetőjeként; mi pedig azon merengtünk, az éhes hívó nem is tudja, hogy sporttörténeti rekorderrel egyeztetett: az első magyarral, aki nemcsak oda, hanem rögtön utána visszafelé is teljesítette a Spartathlont. – A kicsi az nem is gond… Én hülye, elegáns cipőt húztam, mondhatni megszokásból, és most már érzem, hogy kényelmetlen, nyomja a lábfejem mindenhol. Egy sportcipőt be kellett volna hajítani a csomagtartóba, de most már mindegy.

– Ezek a lábak mindent kibírnak.
– Mindent azért aligha, de most nem is szívesen terhelem őket, jár nekik egy kis pihenés.

– Folyamatosan nyomon követtük, itthonról szurkoltunk, célba ért, megcsinálta – mit érez most?
Talán furcsán hangzik, és ne is vegye senki nagyképűségnek: semmi különöset. Tudja, nem ez az első versenyem, korábban is teljesítettem hosszú, extrém távokat, befutottam zászlóval, sokszor könnyezve, és most is ezen gondolkodtam: biztos lesz sírás, ha odaérek, de… Nem volt. Odaértem, és… Ennyi.

– Csak nem!
– Furcsa volt nekem is.

Fotók: Blaskó Mihály Facebook-oldala

– Mitől volt ez a verseny – az elképesztő távolságon túl – más, rendkívüli, szokatlan önnek?
– Nem is olyan könnyű kérdés. Azt sokszor hallom, olvasom: önmagad legyőzése; bizonyíték, hogy erre is képes vagy; a saját határaid feszegetése – és ez mind igaz, mind motivált, ám most…Egészen más volt, mint akár a dzsungelben, pedig az sem volt egyszerű. Hogy is mondjam? Iszonyú „mennyiségben” kettesben maradsz önmagaddal, a saját gondolataiddal, sehol senki, csak a végtelen távolság, és a monotónia egy idő után felzabál. Kerestem már a megfelelő kifejezést – emberfeletti, tudatalatti… Nem is tudom, valahogy egy másik dimenzióba kerülsz, csak te vagy, nincs senki, nincs segítség, csak az akaratod, csak a fájdalomtűrő képességed létezik, az visz előre. Lebegés, amit éreztem és érzek azóta is; a realitással, a valósággal különleges kapcsolat alakul ki, olyan, amilyennel még nem találkoztál. Futottam már itt, de visszafelé az egy új pálya, és időnként beugrott egy festmény: fák, bokrok, távolban egy domboldal – és néhány perc múlva ez a látvány elém tárult. Hihetetlen volt, mintha mindennap láttam volna, pedig újdonság volt. Olvastam az üzeneteket, gyerünk, hajrá, úgyis sikerül – honnan tudja, gondoltam magamban. Persze jólesett a támogatás. Amikor beértem, talán ezért maradt el a nagy beteljesülés, inkább azt éreztem: most akkor vége?

– Nem legyőzni akarta a távot, túl lenni az egészen, hanem inkább benne lenni volt az igazi?
– Ez igaz lehet, és amikor a szállodába értem, már eszembe jutott: vissza kellene jönnöm. Hogy újra ezt érezzem, nem a beérkezést, hanem azt a lebegést. Kiráz a hideg, ahogy eszembe jut.

– Mi volt a legnehezebb?
– Az utolsó ötven-hatvan kilométer, az már nagyon nem esett jól.

– Akkor irány egy négyszázharminc-négyszáznegyven kilométeres verseny?
– A vége ott is nehéz lenne. Többször ott volt velem édesapám, akit régen eltemettünk már, de említettem: amikor úgy éreztem, hallucinálok, megálltam, le is ültem akár. Nyilván megviselte a szervezetem a hatórányi alvás péntek és kedd között.

– Utólag okos az ember: másképp kellett volna felkészülni?
– Nem, az rendben volt, sokat dolgoztam. Ferenczi István, a Fradi volt csatára, a Vasas erőnléti edzője nagyon jó partner volt, ő is extrém hosszú távokat fut, és sokan mások mellett rá is nagy szükségem volt. Ha eszembe jutott, hogy a munkám, az ő meccsük előtt lenne idő egy Szénás-körre, ráírtam: megyünk? Gyerünk! – mondta mindig, ha hajnali négykor kellett ezért kelnünk, akkor is, míg egyedül lehet, hogy inkább otthon maradok, és futok egy tízest. Versenyezni jó volt egyedül, edzeni jobb volt társaságban.

– Mi a következő célpont?
– Még nem tudom. De keresem.

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.