ATACAMA-CROSSING

Lubics Szilvia visszasírja a sivatagot

A magyar ultrafutónő negyedik helyezettként ért célba a 250 kilométeres, hat szakaszból álló versenyen. A fantasztikus kalandot és élményt jelentő kihívásról beszélgettünk vele.

Hadd tippeljek: az Atacama-sivatag után legközelebb az Antarktiszon fut!

Nem, nem, ott még nem indulhatok, ugyanis a Déli-sark előtt még egy sivatagi versenyt kell teljesítenem.

Azt mondta, hogy kell! Tehát máris elindulna újra a homokdűnék közé?

Azonnal! A 4Deserts-sorozatban legközelebb Namíbiában és a Góbi-sivatagban futhatnék, az előbbi lesz tavasszal, és igen, ha lehet – mert egy ilyen futás idő- és pénzigényes történet –, akkor máris nekivágnék.

Ekkora élmény volt a chilei, kétszázötven kilométeres, hétnapos sivatagi futás?

Olyan katartikus volt, hogy arra nincsenek szavak. Életem legnagyobb futóélménye – igen, a futóélményem, mivel legnagyobb kincseim, boldogságaim a gyerekeim, a családom, de ez a verseny az életemhez is nagyon sokat tett hozzá.

Most úgy érzem, amióta futok, mindig ezt a kihívást kerestem. Az Atacama-sivatagi versenyt megélni olyan, mint újjászületni.

Sokszorosan felülmúlta a várakozásaimat. Évek óta szemeztem ezzel a kihívással, de mindig halogattam, eltoltam, mert féltem is tőle. Korábban a híres, legendás Marathon Des Sables volt a célom, azon a versenyen Frank Tibor már indult, ezért őt faggattam a részletekről. Amennyire csalogató volt a sivatagi elbeszélése, legalább ugyanannyira riasztott is, számomra ugyanis mostanáig elképzelhetetlen volt, hogy vannak skorpiók, amelyek megcsíphetnek, hogy nem tudok fürdeni, hogy rám tapad a homok, hogy magam cipelem a nehéz futóhátizsákot…

 

Lubics Szilvia nemcsak a félelmeit, hanem önmagát is legyőzte. Fotó: 4deserts.com

 

Ha már skorpiók… Az Atacamában is volt ilyen veszély?

Egyik reggel láttam egyet, de nem a sátrunknál. A versenyszervezők arra mindenesetre felhívták a figyelmünket, hogy reggel, kapásból senki se bújjon bele a cipőjébe – a futócipőket ugyanis a sátor előtt kellett tartani –, hanem előbb mindenki alaposan nézze át a belsejét.

A félelmeit tehát legyőzte.

Még annál is többet. Önmagamat is. Amikor Chilében, a sivatag végén átléptem a célkapu alatt, úgy éreztem, ez az a boldogság, amit nem lehet kibírni, annyira felemelő, annyira jó, annyira mámorító. Csak sírni tudtam.

Nem éreztem fáradtságot, nem éreztem fájdalmat, csak azt, hogy nekem itt volt a helyem.

Rendkívül sok pozitív érzelmi töltetet adó verseny volt, akik elindultak, akikkel egy sátorban pihentem, akikkel közel egy tempóban küzdöttem a szakaszok során, mind mentálisan, mind fizikailag edzett emberek voltak, és ebből az érzelmi stabilitás ragadott meg legjobban.

Ilyen hosszú távon a sivatagi körülmények, a kimerítő futások után sem viselkedett senki furcsán?

Nem. A versenyről küldött blogomban egyetlen meghökkentő esetről írtam, hogy az előttem egészen a hajráig vezető lány odasuhintott a botjával, amikor megelőztem, de így utólag akár azt is mondhatnám, hogy ez csak valami kétségbeesett, kapálózó mozdulat volt. Itt ugyanis mindenki fantasztikus volt! Láttam a szakaszcélba beérni nőket, férfiakat elgyötörten, vízhólyagos, felhorzsolt lábakkal, s ugyanezek a versenyzők másnap boldog mosollyal, életigenléssel a lelkükben vágtak neki az újabb, hosszú etapnak. Beszélgettünk, meséltünk, megismertük egymást, a sivatagban kis kincseknek számító dolgainkkal segítettünk egymásnak.

Például?

Volt egy dél-afrikai anya-lánya kettős. Minden futás előtt azzal kezdték a napjukat, hogy kisminkeltek. A sivatag közepén. És ők voltak, akik az utolsó szakasz előtt előhúzták a hátizsákjukból a dezodort, majd körbe adták. A sátrunkban pihenő kis csapat minden tagja a legnagyobb ajándékként élte meg azt az apró fújásnyi illatot. Különleges gesztus volt, mivel a sivatagban nem lehetett fürdeni, csak törlőkendőkkel tisztálkodni. Azóta is – és főleg most már, hogy itthon vagyok – az illatokra teljesen rá vagyok kattanva, imádom belefúrni az arcomat a friss ágyneműbe, keresem a frissesség érzetét minden tárgyban.

Amikor kaptunk egy friss zsömlét és almát, az ízek borítottak el minket. Hihetetlen, hogy a hétköznapjainkban amúgy megszokott ízek, szagok mennyire megváltoznak, ha az ember élete kicsit visszatér a természet közelébe.

 

Zsemle és alma után a célban egyéb finomságot is megérdemeltek a versenyzők.
Fotó: 4deserts.com

 

Voltak futók, akiknek a gyerekük a szervezőcsapat tagjaként kísérte a versenyzőket, segítettek a szakaszpontokon, a táborokban a sátorállításnál, apróbb-nagyobb feladatokban, és amikor ezt az itthon olyan semmi kis ételt majszoltam, akkor bennem is felvetődött, milyen jó lenne, ha valamelyik fiam elkísérne egyszer egy ilyen sivatagi futásra, mert akkor közösen átélhetnénk, miért is fontos egyetlen finom és illatos, ropogósra sütött zsemle.

Az élményeket hazahozta, de van-e olyan tárgy, amihez mostantól ragaszkodik az Atacama-futás emléke kapcsán?

Két mosogatószivacs lett volna a legjobb emlékem, de az utolsó előtti napon, amikor éjszaka is futottunk, elhagytam mindkettőt.

Mosogatószivacs?!

Igen. Miután vékony vagyok, muszáj volt a tíz kilót nyomó hátzsákom vállpántja alá betennem ezeket a szivacsokat, hogy ne dörzsöljenek ki. Az ötlet még régebben a férjem, Gyuri fejéből pattant ki, és bevált, úgyhogy az a mosogatószivacs mindig velem volt, amikor nehéz hátizsákkal futottam. Azért akartam ezeket kis tárgyakat hazahozni, mert a verseny végére teljesen összetöpörödtek, és nagyon hű képet festettek arról, milyen kemény erőpróbát jelentett számomra hat nap alatt lefutni a kétszázötven kilométert.

A terep mennyire volt változatos és nehéz, illetve hogyan sikerült átvészelni az éjszakákat? Indulás előtt legjobban a sivatagi hidegtől és a fázástól tartott…

Az Atacama-sivatag ezerarcú. Homok, kő, víz, füves terep és só is van. Ebből a sósivatagos rész a legnehezebb, ugyanis megdermedt, szikkadt buckákon kell botladozni, ráadásul ezeken a terepeken a legerősebb a napsugárzás is. Az éjszakák pedig fagyosak. A vártnál sokkal jobban viseltem a hideget. Csak hajnalonként fáztam. Nagyon jól eltaláltam a hátizsákom tartalmát – büszke is vagyok magamra, hogy csupán három felesleges holmit vittem Chilébe, egy csősálat, egy régi mobiltelefont fényképezni és a plusz rövidnadrágot –, minden kéznél volt, minden hasznos volt, leginkább az alváshoz szükséges holmik szolgáltak ki profin. Ráadásul a sátrunkban is jó volt a társaság, senki nem horkolt, aki éjszaka kibotorkált a sötétbe, figyelt, hogy ne csapjon zajt, s hogy feleslegesen hosszú ideig ne világítson. Ami viszont tanulság, hogy legközelebb kevesebb súllyal kell futnom: a tíz kilogrammos zsákom volt az egyik rekorder, a lányok többsége hét-nyolc kilós teherrel vágott neki a távnak.

 

Az Atacama-sivatag a világ legszárazabb homokos, sziklás területei közé tartozik.
Fotó: 4deserts.com

 

Mit bizonyított önmagának ezzel a futással?

Mindig afelé indulok el, ami valamiért félelemmel tölt el. A férjem szinte mindegyik nagy versenyen végigkísért már, de a 4Deserts-sorozatban, így az Atacama-crossingon nincs személyes kíséret, az embernek egyedül kell megoldania mindent. Gyuri eljött velem Chilébe, majd a rajt előtti napon hazautazott. Neki a buszállomás, nekem pedig a versenyközpont felé kellett indulnom.

Zokogtam, nagyon kétségbeesett voltam, hogy mi vár rám, mi történik a sivatagban – egyedül.

Mára kiderült, nem vagyok az az ember, aki mellett mindig ott kell állnia valakinek, elboldogultam az idegen országban, az idegen környezetben, az idegen tájon zajló versenyen, beilleszkedtem a nagyszerű, fegyelmezett, életigenlő közösségbe, barátaim lettek, és közben mosolyogva, pozitív érzelmekkel futottam hat napon és kétszázötven kilométeren keresztül, s szinte mellékesen negyedik helyen értem célba. De ami a legfontosabb, amikor célba értem, akkor sírtam újra – de már a boldogságtól…

 

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.