Magyar–uruguayi helyett dupla Spartathlon

Blaskó Mihály ultrafutó az elmúlt három hónapban keményen készült arra, hogy a hét végén első magyarként teljesítse a Spartathlont oda-vissza, azaz 490 kilométeres távon. Vele beszélgettünk.

Budapest–Prága. Légvonalban 442 km, a két város között 40 percnyi a távolság – repülőgéppel. Közúton az internetes útvonaltervezők 525 kilométeres útszakaszt jelölnek, a távolság öt óra alatt teljesíthető – autóval. Blaskó Mihály előtt 490 km áll, és az ultrafutó – hogyan máshogy – futva teljesítené a Spartathlon távját. Első magyarként oda és vissza.

– Pénteken rajt önnek – és stadionavató Uruguay ellen.
– Ne is mondja – nevetett Blaskó Mihály, a Buda Gourmet vezetője a Kolosy téri étteremben. – Szeretem a futballt, ott vagyok a meccseken és a stadionhoz is kötődöm. Édesapám húszéves volt 1953-ban, amikor a régi Népstadion felépült, még dolgozott is az építkezésen, ott volt az átadáson, az első meccseken, sokat mesélt nekem erről, így szívesen ott lettem volna a történelmi napon az új arénában. Majd a következő meccsre kimegyek…

– De akkor már Görögországban lesz, pénteken rajtol a Spartathlon, de nem a hagyományos, Athén–Spárta közötti 246 kilométeres szakaszt kell teljesíteni: önök, a tervek szerint, visszafutnak Athénba, csaknem ötszáz kilométert megtéve. Hogy lehetett erre felkészülni?
– Mindenesetre megpróbáltam… Az előző három hónap volt keményebb, ezalatt 1500 kilométert teljesítettem, nyolcszor végigfutottam a Nagyszénás-kört: az emelkedőkre külön kell edzeni, hiszen a versenyen összesen 6500 méteres szintkülönbséget kell legyűrni a 490 km során. Túl vagyok több, rendkívül kimerítő versenyen, futottam dzsungelben, Athénból Spártába kétszer is, tehát a körülményeket ismerem. Ami szintén nem volt egyszerű: a baráti kapcsolatokat is úgymond lekoptattam, nem mentem semerre, mint egy óvodás, fél kilenckor ágyban voltam, hogy kellő időt szenteljek a pihenésre. Hiába hívtak, mondtam, nem megyek, aludnom kell.

– Mit szóltak?
Semmit, tudják, hogy hülye vagyok.

– Őrült…
Akkor az. Az étkezést, a folyadékpótlást az előző hetekben dekára, milliliterre kiszámoltam, aloe vera-termékeket fogyasztottam, és érzem is a jótékony hatásukat. Nyolcvankét kiló vagyok, de hetvennyolc alá a verseny alatt sem szabad mennem, az már gondot okozna.

– Tudjuk, és ezt ön is tudja magáról, hogy extrém körülmények között képes több száz kilométert teljesíteni, napokon keresztül. Mire kíváncsi most? Miért érdekli ennyire ez a mostani verseny?
Magyarként senki sem tette meg a távot, csak oda – oda és vissza én lehetnék az első. Vonz az ismeretlen!

Képes vagyok rá? Le tudom-e győzni önmagam a mélypontokon, ha igen, hogyan? Önismereti teszt ez, akár azt is mondhatom.

– A legtöbben kísérővel mennek, ön nem. Nem túl kockázatos?
Dehogynem, de ismerem magam, ha jönne velem valaki, hozná a váltócipőt, a száraz pólót, a kajámat és minden egyebet, akkor – ennyire ismerem magam – a célban már az foglalkoztatna: képes lennék-e rá egyedül? Van lehetőségem ételt, italt, meleg pulóvert előreküldeni bizonyos pontokra, vagyis nyilván próbálok felkészülni a rossz időjárásra, bármi más zavaró tényezőre.

– Mi a verseny forgatókönyve?
– Péntek reggel hatkor (Budapesten ötkor) rajt, kedden, ottani 14 órakor vége a versenynek, addig be kell érni, ez 104 óra. A saját tempómat 96 órára lőttem be, mert azt gondolom, nyolc óra elegendő lehet, ha bármi miatt meg kell állnom, vagy a tervezettnél több pihenőre lesz szükségem. A tervem a következő: pénteken 150 kilométert mennem kell, és három óra alvás elegendő lesz. Úgy érzem, a szombati lesz számomra a kritikus nap, akkor is 120-130 kilométer a terv, vasárnap 100-110, és hétfőn is. Spártába elértem 36, majd 33 óra alatt, de az túl sok lenne, úgy kalkulálok, hogy ha 42 óra alatt odaérek, akkor 96 óra elég lehet vissza Athénig.

– Könnyű mondani…
Okosnak kell lennem.

Nem szabad elfutni magam, be kell osztanom az energiát, tudom, hogy 160-nál érem el a Parthenio-hegyet, amelyen át kell jutni.

– Tudom, mindent megtett, hogy megcsinálja. Felkészült-e arra, hogy nem sikerül?
– Persze, benne van a pakliban. Negyvenen indulunk, átlagosan harmincszázalékos a célba érési arány, vagyis tizenkét ember. Már csak ezért is célba kell érnem, mert muszáj elérnem a kedd délután hazainduló gépet.

– Miért ilyen fontos?
Mert akkor hazaérek a Wales elleni meccsre…

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.