Miért futottam 155 kilométert 220 helyett?

Ultrázni „divat” lett – tapasztalt hosszútávfutó kollégánk, Mikola Bence Ultrabalaton-útinaplója azonban elvezet a hétköznapi ultrafutóstációkhoz, amelyek vége nem mindig az álomszerű célba érés eufóriája.

Itt van ez a 220 kilométer a Balaton körül, amit minden évben megfut néhány őrült fiú és lány. Az első élményem az egyéni teljesítéssel kapcsolatban az volt 2015 tavaszán, hogy ilyet aztán én soha! Csapatban teljesítettük a távot, remek hangulatban. Sütött a nap, lehetett már lángost venni, volt némi sportérték is. Közben meg félholt zombik vonszolták magukat 190 kilométer környékén. Az egyéni mezőny végét értük utol, ott aztán tényleg küzdelem volt minden méterért.

Aztán, ahogy megjöttek az egyre hosszabb versenyek, és elértem a száz kilométert, már nem tűnt olyan távolinak: 2018 őszén Csereklei Józsi nevezett az egyéni versenyre, akkor valahogy jó ötletnek tűnt, hogy én is menjek.

Végül is jó volt.

Százhetvenig jutottam, a néhány éve látott zombis vonszolás nélkül. Tanulva a hiányosságokból, az idén komolyabban vettem a felkészülést. Futottam sokat, aztán még egy kicsit többet. Folyamatosan dolgoztam a frissítésen is, bár elég nehéz szimulálni a száz kilométer feletti állapotokat (nem is sikerült), úgy éreztem, ezen a téren is haladok.

A járvány miatt tolódott a verseny őszre. Ez nem tett jót. Hiányérzetem volt májusban, motiváltabbnak, erősebbnek éreztem akkor magam. A fene akarta végigfutni a nyarat. Aztán kis kiengedés után végigfutottam. Megvolt benne egy parádésan induló, majd nagyon fájdalmasan végződő 126 kilométeres Ultra Tisza-tó. Volt jó sok harminc kilométer feletti hétvégi futás, s volt egy önbizalom-romboló nyolcvan kilis edzés. Az idén összesen 3500 kilométer felett futottam, gondoltam, ez elég lesz a boldogsághoz. A verseny előtti nap reggelén kocogtam egy laza hatost – rossz tempóban, magas pulzussal. Rétegenként rakodott le bennem a félelem. Nem vagyok jó formában, mi a franc lesz itt holnap? Visszaút nincs, viszont nem a boldog izgalom bizsergett bennem, hanem az „inkább essünk túl az elkerülhetetlenen” érzés.

A kísérőcsapatom az idén is szuper volt. Doki már rutinos kísérőként (UB, UTT), Szikora Gyula barátom első bálozóként csatlakozott a csapathoz. Dokival indulunk csütörtökön Balatonfüredre. A terv így szól: délután becsekkolunk a versenyközpontban, felvesszük a rajtcsomagot, megesszük a tésztákat, majd elfoglaljuk a szállásunkat, és ott újra átvesszük a frissítési tervet.

A távot 45 kilométeres etapokra bontottam, összesen ötre. Három kilométerenként frissítek izó, izó, zselé ritmusra alapozva, és kilenc kilométerenként terveztem be egy-két tablettát.

Sótabletta, omega3, L-karnitin, aminosav a választék. Néha energiaszelet, néha banán. Minden elem külön felmatricázva, hogy ne lehessen eltéveszteni.

Este nyolckor lámpaoltás. A bal vádlimban egy csomó fájdogál. A jobb csípőmnél a forgóm kisugárzóan sajog. Nem tudok rendesen a jobb oldalamra fordulni. Klassz… Nem parázom rá, nem tudok változtatni rajta, lesz, ahogy lesz. Az 5:20-as ébresztő után bekeverek egy tál zabkását reggelire. Beöltözöm futónak, vastagon bekenem a lábfejem Sudocremmel, és már indulhatunk is a rajthoz.

Az Annagóra Aquapark parkolójában állították fel a rajtkaput. Letesszük az autót, Gyuszi már ott vár minket. Üdvözöljük Józsiékat, és nagyokat „szippantottunk” a rajtzóna körüli energiákból. Mosolygós, jó érzés a rajt előtti húsz perc. Fura fazonok, visszafojtott izgalom. Szól a zene, a szpíker fokozza a hangulatot. Beszólítja az egyénieket a rajtzónába. Megtapsoljuk a nagyokat, megtapsoljuk magunkat, a kísérőinket. Hálát adok, hogy itt lehetek. Nem érzem az átütő magabiztosságot, de most jó. Peregnek a percek, elrajtolunk. Óvatosan lépkedünk az első száz méter vacak terméskövein. Déja vu – mintha tegnap rajtoltunk volna el a tavalyi versenyen. Minden ismerős. Hogy telt el másfél év?!

Józsival még egyeztetünk, hatperces ezreket említ, talán egy percig komolyan is gondolja. Tavaly hatszáz métert futottunk együtt az elején, most megvolt tán ezer is.

Az én receptem egyszerű: következetesen 130-as pulzussal menni, nem megállni. Fellobban bennem, milyen jó lenne kétszáz kilométerig így futni, vagy legalább 170-ig, ahol tavaly kiálltam.

Aztán visszatérek a valóságba. Messze van az még, keressünk közelebbi célokat.

Fotó: MTI/Bodnár Boglárka

A kísérést a tavalyihoz hasonló módon szerveztük meg: egy autó, egy kerékpár. Az első 24 kilométeren egyedül megyek. Minden, ami erre a szakaszra kell, elfér a futómellényemben. Illetve, tíz kilinél várnak a fiúk, és utántöltik a kulacsaimat. Huszonnégy kilométer után mellém szegődik Gyuszi a bicajjal. Innentől kezdve az ő felelőssége, hogy rendesen egyek, igyak. Átadom a futómellényt, lazán, szabadon futok. A forgóm egyáltalán nem fáj. A bal térdem viszont elkezd sajogni. Ebből még bármi lehet. Tavaly volt olyan edzésem, amit meg kellett szakítanom és Tündi segítségét kérnem, mert alig bírtam ráállni a fájdalomtól. Most szerencsére nem erősödik a sajgás. Harminc kilométer, Zánka, 6:15-ös átlaggal stabilan haladok. Beállt az üzemi hőmérséklet a szervezetben. A lábamnak semmi baja, élvezem a futást. Itt kanyarodunk fel a Káli-medencébe. Dimbes-dombos terepen haladunk napsütötte őszi időben. Kifejezetten jól érzem magam.

Ötvenhárom kilométernél, Badacsonyörsön, a Varga pincészetnél Doki pattan fel a nyeregbe. Én átfutok a pincészeten, ahol péntek és szüret lévén nagyban folyik a munka: IFA-platókról döntik le a rengeteg szőlőt az udvaron. Lelépcsőzöm a pince mélyére. Impozáns terek, hűvös és borszag. Nem bánom, hogy túl vagyok rajta. Ott vagyunk már a Badacsony lábánál. Tavaly ez eléggé megviselt.

Úgy éreztem, sosem hagyjuk el a hegyet. Ráadásul sunyin, hosszan emelkedik az út. A tapasztalat viszont erőt ad, gond nélkül haladok, nem tör meg az emelkedő és a monotonitás.

Szigliget előtt sziszegni kezd az első kerék. Dokival nézzük, defekt. Kezembe kapom a kulacsomat, memorizálom a következő két frissítést, és megyek tovább. Fel kellett volna venni a mellényt és abban hozni a telefonomat is, de ez elmaradt. Meredeken csapatok fel a szigligeti várhoz. Tavaly nem kellett ide felmászni, szidom a szervezőket. A túloldalon hasonló meredekséggel zúdulunk lefelé, aztán jön egy hosszú, semmitmondó egyenes. Megyek, frissítek, megyek, frissítek, megyek – már itt kellene lennie Dokinak! Sikerült gumit cserélnie? Megtalál majd? Mikor ér utol? Beérek egy frissítőpontra, és elkérem a személyzet telefonját. Doki számát nem tudom fejből. Tündit hívom, de mire kicsöng, Gyuszi vág hátba egy energiazselével. Minden rendben, Doki mindjárt utolér.

Most jön szűk húsz kilométer Keszthelyig – ez fontos pont. Nemcsak azért, mert édesapám ott nőtt fel, és a nagyszüleim ott vannak eltemetve, hanem azért, mert utána fordulunk rá a déli partra, ahol már nincs több hegy, meg szemét emelkedő. Tavaly úgy vártam Keszthelyt, mint a megváltót, aztán amikor odaértem, rájöttem, hogy el vagyok fáradva, és rögtön belecsúsztam egy hullámvölgybe. Most nyugodt voltam és fókuszált. Megvolt a 6:20-as átlagom – ó, de csodálatosan haladok.

Keszthelyen úgy megyek át, mint kés a vajon. Semmi apátia, semmi ragadós mélypont. Teknős vagyok, mondom magamnak. Lassan megyek, de biztosan. Előzöm a nyulakat.

Aztán a teknősnek megcsikordul a gyomra.

Balatonberénynél (100 kilométer) kiszaladok a ToiToi-hoz. Indul a hasmenés, de nem tör le. Bekapok pár széntablettát, és megyek tovább. Tavaly kicsit később jött ez az állapot, de most már nem lep meg. Bár nem örülök neki, úgy érzem, tudom kezelni. Kezdek befordulni. Keszthely óta megint Gyuszi az ügyeletes a bringán. Nem beszélünk. Beáll mögém, csendben haladunk. Balatonfenyvesen (111.8) megint kitérek a mosdóba. Most vagyunk a felénél, bár ha időben nézem, még közel sem. Tavaly itt jött rám a hasmenés. Ezután jöttek a hosszú séták, hogy megnyugodjon a gyomor. Most más taktikám van. A gyomor úgysem nyugszik meg, úgyhogy futok, ahogy tudok. Fonyód után hét percen kívülre kerülnek az ezreim, de cseppet sem zavar, remek tempó ez még – 135 kilométerig folyamatos futómozgással érek el.

Kezdek fáradni.

Kezd zavar támadni a rendszerben.

A hasmenés mellé bejön egy kis émelygés. A számban utálatossá vállnak a zselék, az energiaszeletek édes ízei. Szólok, hogy szeletet már nem kérek, váltsuk ki zselével, mégiscsak hamarabb le tudom tolni. A sótablettákat alaposan szétrágom lenyelés előtt, hogy irtsák az édes ízt.

Lassulok.

Drámai módon lassulok.

Balatonszárszó (145) után két kilométer is inkább gyaloglással telik, mint futással. Ha futok, már nyolc percen kívüli a tempóm. Az utolsó tíz kilométert kettő óra alatt teszem meg. Ebben az időszakban meglepetésként bukkan fel Köbi, tavalyi kísérőm. Kis erőt ad, de ő sem tud visszahúzni a szakadékból, és 152-nél tudom, hogy vége. Még három kilométer a zamárdi váltópont. Oda még besétálok. Köbi mindent bevet, majd Doki is, akivel az utolsó egy kilométert sétálom. Jók voltatok fiúk, nem rajtatok múlott!

Nehéz megfogalmazni az érzéseket, amelyek ilyenkor fel-alá rohangálnak az emberben. Szerencsére nem a büszkeségemmel kellett megbeszélnem ezt a történetet. Nem volt bennem, és most sincs önhibáztató keserűség.

A kudarc – bár tényszerűen az – nem kudarc.

Fotó: futofoto.hu

Kudarc lenne, ha nem adott volna semmit az elmúlt év sok-sok futása, majd koncentráltan ez a 18 óra. Ha nem tanultam volna semmit a segítségével magamról és másokról. Igenis sokat kaptam a torzó tókörtől. Napközben igazi élmény volt jó emberekkel egy irányba haladni. Este önismereti utazásra indultunk, és több minden helyére került bennem. A fájdalom, a fáradtság gyorsan múlik, és ahogy ezek továbbállnak, máris torzul a valóság. Ezért még szombaton, néhány óra pihenés után leírtam, amit ott éreztem: „Le kell gyorsan írni, mert biztosan kopik majd az érzés, és fontos lenne, hogy objektíven emlékezzek erre. Ezt a versenyt én nem tudtam volna befejezni. Sehogyan sem. Nem hiányzott semmilyen megfejtés, ötlet. Nem volt semmilyen olyan tényező, amit akkor, ott valamiért nem láttunk tisztán, és így utólag ráfoghatnánk, hogy: ja igen, ha akkor ezt tesszük, sikerült volna. Nem sikerült volna. Mert belőlem hiányzott az a tűz, az az igazi akarás, ami átlép kilátástalanságon, fájdalmon, ami segít elviselni még 12 órán keresztül a fájdalmat, bizonytalanságot.

Tény, hogy teljesen felborult a homeosztázisom. Nem maradt meg bennem tápanyag. A frissítési tervem 140 környékére dugába dőlt. Nem működött jól az emésztésem, és émelygett a gyomrom. Emellett a lábam még egész jó állapotban volt. Fájni fájt, de csak annyira, amennyire másfél száz kilométer után fáj egy láb. Tény, hogy tudtam gyalogolni, hogy meg-meg tudtam indulni kocogásba is. De az is tény, hogy ezt a megindulós kocogást nem bírtam volna 73 kilométeren keresztül vinni. Láttam sok rossz állapotban lévő futót, akik ezt tudták menedzselni, és azt éreztem, hogy ehhez nincs meg bennem a szükséges hit és akarat. Nem így szerettem volna körbeérni. Nem volt meg bennem, ami a továbblépéshez kellett volna, és nem is lesz meg talán soha. Nem lehet kijavítani a dolgokat, mert mindennek az alapja hiányzik, az, hogy mindennél jobban akarjam ezt, feltétel nélkül, a körülményektől függetlenül.”

Csodálom és kicsit irigylem a sporttársakat, akikben megvolt ez a tűz – jó lehet valamit ennyire akarni, és persze felemelő, amikor siker követi az erőfeszítést.

Józsi küzdelmét mélyen átéreztem, és nagyon örülök, hogy ő más válaszokat tudott adni a felvetődő kérdésekre (25 órán belül célba ért!). Az én válaszom most az, hogy tudomásul vettem a dolgot, és amíg nem érzek magamban mély és erős motivációt, nem kergetek 200-as álmokat. Jövőre, remélem, el tudok indulni Posta Attilával párban, és közvetlen közelről élhetem át, ahogy megvalósítja az álmait, és behúz egyben 110 kilométert. Addig van néhány klassz hatórás verseny (talán még helyben is szervezünk egyet), és ideje lenne megdönteni a maratoni csúcsomat, mondjuk, áprilisban Ráckevén.

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.