Terepultra: őszintén önmagammal

Nedjalkov Balázs, azaz NedyBali pécsi ultrafutó, számos száz kilométer feletti versennyel. A terepet tartja hazai pályának, és mint az írásából is kiderül, a legjobban azt szereti, ha egy kiadós futás miatt az erdőben éjszakázhat.

Hosszú és néha fájdalmas utazás, de minden megszépül, ahogy célba érek.

Sokan már az ultrázást sem tartják teljesen normális dolognak, így félek bevallani, hogy nekem az az igazi ultra, ami legalább egy éjszakába belenyúlik. Imádok sötétben futni, az edzéseim nagy részét hajnalban végzem, így szinte minden alkalommal egy napfelkeltét kapok ajándékba.

A nyári időszakban kifejezetten hiányzik a fejlámpa fénye. Szeretem a sötét erdő csendjét és azt az érzést, amikor csak mi hárman vagyunk ott: a fénycsóva, az erdő és én. Emlékszem, hogy gyerekkoromban féltem a sötéttől, de ez mára teljesen megváltozott.

Az első olyan versenyem, amelyen ezt az érzést átélhettem, a 2015-ös Ultra Trail Hungary volt. Éjfélkor rajtoltunk Szentendre főteréről, és néhány kilométer múlva a sötét erdőben találtuk magunkat, ahol az önkéntesek egy hosszú szakaszon meggyújtott teamécseseket tettek az út két szélére. Ez a csodálatos látvány csalogatta az embert a sötét erdőbe. Persze később felkelt a nap, és megjött az UTH-n azóta már megszokott meleg, de célba értem, és sokkal több pozitív élményt kaptam, mint fájdalmat.

Képünk illusztráció

Tehát szerelem lett. Persze nem csak szépség van benne, mert ha nincs meg a megfelelő alázat, jön a szenvedés. Ahogy mondani szokták: evés közben jön meg az étvágy. Az első száz kilométer feletti futásom után én is azt hittem, hogy megállíthatatlan vagyok.

Szépen jöttek a tervek és a nevezések egymás után, aztán a fájdalom meg a sérülés. Nehéz volt belátni, hogy a kerékpáron megszerzett állóképesség, izomzat és keringés nem elég az ultrafutáshoz, hozzá kell erősödniük az ízületeknek is.

Kétezertizenhatban a sípcsontom csonthártyagyulladása miatt fel kellett adnom az isztriai száz mérföldes versenyt, és nem tudtam rajthoz állni abban az évben az UTH-n sem. Ellenben segítőként részt vettem rajta, így megtapasztaltam, milyen a frissítőasztal másik oldalán állni. A feladott verseny és az elbukott nevezés okozta csalódottság már a múlté, utólag ez az időszak is megszépült, és csak szebbé tette az egészet, hiszen ezt követően még nagyobb élményt adott az újabb kihívások teljesítése.

A legmeghatározóbb futós élményeim nagyrészt éjszakaiak.

Sosem felejtem el, amikor Romániában, a Bucsecs-hegységben hallottuk Szabó Áronnal a medve mocorgását és morgását a bokorból, vagy amikor Nyakas Gáborral hullócsillagot láttunk decemberben a Körön, a Börzsönyben. A leghosszabb és az egyik legintenzívebb élményem egy olaszországi párosverseny volt, amelyen több mint 38 órát töltöttünk kint a pályán. Itt tapasztaltam meg először, hogy milyen a hallucinálás miatt talicskát, kőkerítésen ülő embert és lakóautót látni az erdőben, hogy milyen érzés elaludni futás közben úgy, hogy a futótársad ébreszt. Szerencsére a párommal nem egyszerre voltak a holtpontjaink, ennek köszönhetően folyamatosan vigyáztunk egymásra.

Az ultra olyan utazás, amelyen sosem lehet előre kiszámítani, mi várható, mindenre fel kell készülni, és mindent van idő megoldani.

Van idő együtt lenni önmagammal.

Ellentétben a párosversenyekkel, az egyéni ultrákon általában sokat futok egyedül, azt időt pedig valahogy el kell ütni. A mélypontok túléléséhez sokszor igyekszem biztos kapaszkodókat keresni. Ilyen például, amikor az előttem álló távot felosztom a kedvenc hazai edzőkörömre, és kiszámolom, hogy otthon mennyit kellene futnom, hogy leküzdjem, ami még hátravan.

A másik kedvenc időtöltésem a hosszú ultrák alatt, hogy elkezdem keresni a kifogásokat, az indokokat, amelyek jó alapul szolgálnának az esetleges feladáshoz, legyen az fiktív bokaficam vagy egy fájó kislábujj. Arra is szoktam gondolni, milyen jó lenne, ha találnék valamelyik bokorban egy elhajított kerékpárt, vagy arra járna egy autós, aki felvesz. A másik felem persze ilyenkor mindig legyőzi a rakoncátlan énemet, és nem enged a feladásra gondolni, utólag pedig mindig nagyon hálás vagyok ezért önmagamnak.

Tehát mi kell az ultrázáshoz? Bátorság, hogy közel merj kerülni önmagadhoz, és türelem, hogy elviseld.

(Megjelent a Futóarcok című könyvben)

 

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.