Blaskó Mihálynak sem sikerülhet minden

Az ultrafutó nem figyelt teste jelzéseire, több verseny után is keveset pihent, a munkahelyén is túlhajszolta magát, így pedig esélye sem volt jó eredmény elérésére a 24 órás versenyen.

Huszonnégy óra futás – azt posztolta a közösségi oldalán, hogy nagyon nem sikerült. Mi történt?

Van ilyen – mondta Blaskó Mihály ultrafutó, akinek több versenyéről beszámoltunk már itt, a Csupasporton, legutóbb szeptemberben.

Amikor legutóbb beszéltünk, a negyvennyolc órás versenyre készült, a laikusnak talán furcsa, hogy akkor a huszonnégy óra hogy okozhatott gondot.

Nézze, amikor keresett, arra gondoltam, szerencsére több olyan futásról, versenyről beszélhettünk korábban, amelyek nagyon sokat adtak nekem, sikeresek voltak, elértem a célomat, új élményt kaptam, megtaláltam az adott kihívásban, amit kerestem. A válasz egyszerű, én sem vagyok gép, nem jött össze, amit terveztem, nagyon nem, de ennek is van rengeteg tanulsága.

Nos, ezekre lennék kíváncsi.

A negyvennyolc órás feladatra készültem, az sem volt titok, hogy a magyar csúcsot szerettem volna megdönteni, ehhez háromszáznyolcvanöt kilométert kellett volna teljesítenem. Nagyon sokat edzettem, és jó formában, jó erőben éreztem magam.

Néhány nappal a verseny előtt kaptam a rossz hírt, hogy a tervezett helyszínen a balatonfüredi önkormányzat a vírushelyzetre hivatkozva nem engedélyezte a versenyt.

Rosszul érintett, mert hetek, hónapok óta ez a csúcsdöntés foglalkoztatott, és bár ugyanebben az időpontban Balatonalmádiban megtartották a huszonnégy órás viadalt, utólag visszanézve túlságosan is megviselt, hogy elmaradt, amire készültem. Lelkileg padlón voltam, de a legfontosabb tanulság, hogy ha fejben nincs rendben az ember, nagyon elmaradhat attól, amit remélt önmagától. Figyelni kell a jelekre.

Jól hangzik, de milyen előjelekre gondol?

Civilben egy étterem működtetéséért felelek, és most rendezték a Dining City Étterem Hetét, amely egy nagyon izgalmas megméretés. Tíz napon át száz vendéget szolgálunk ki, és a szavazatok döntik el a helyezést.

Büszke vagyok, mert büférendszerben várjuk a vendégeket, mégis győztünk, noha száznál is több étterem nevezett a versenyre. Az örömünk nagy volt, de az ezzel járó munka és stressz sem kevesebb, tíz estén át nagyon lekötött.

A futás előtti napokban fáradt voltam, inkább fejben, de azt hittem, a futás majd feledteti mindezt. Az is közrejátszott, hogy több hosszú távú verseny van mögöttem, megcsináltuk a barátaimmal kíváncsiságból az Ironmant, úsztunk, bicikliztünk a futás mellett, Tihanyban a One way ticket-versenyen kétszázhúsz kilométert teljesítettem, a Korinthosz százhatvan kilométer volt, a Balaton körül volt egy jeladótesztelés száz kilométeren, a Vadlán ultra száztíz kilométer brutális emelkedőkkel, és ezek mellett vagy miatt heti nyolcvan-száz kilométert edzettem. Sok volt, elfáradtam, ezt jelezte a szervezetem, de mégsem gondoltam, hogy így alakul a versenyem Almádiban.

Mi volt a célja?

Az egyéni csúcs, amely kétszázkét kilométer egy teljes nap alatt. A Privát Ultrabalaton alatt mértem ennél is jobb huszonnégy órás teljesítményt, majdnem kétszázhárom kilométert, de az ugye nincs hitelesítve. Nos, kiderült, képes vagyok hasonló teljesítményre, de nem mindig. Almádiban a srácok kérdezték is, ha a Spartathlont oda-vissza megtettem, amely négyszázkilencven kilométer, akkor ez hogyan lehetséges? Úgy, hogy nem lehet mindig legyőznöd önmagad, néha önmagad győz le téged, a csúcsteljesítmény nincs mindig garantálva.

Mikor érezte, hogy probléma lehet?

Az első öt-hat órában a tervezettnél jobban álltam, de láttam, hogy a pulzusom szokatlanul magas: százharmincas, százharmincötös pulzussal futok, most százötvenöt körül volt tartósan. Idegesített, mert tudtam, így nem megy majd a hátralévő tizennyolc óra, ezért kiálltam, pihentem, ettem-ittam, hogy lemenjen a pulzusom, de újra és újra felment, amikor továbbfutottam, egyre többször kellett megállnom, folyamatosan lassítottam, de hiába, maradt a magas pulzus.

Megzavart, hogy nem tudtam a versenyre figyelni, kiálltam és szurkoltam Csécsei Zoli barátomnak, aki meg is döntötte a magyar csúcsot. Az már jobban érdekelt, mint a saját futásom, azt ugyanis elengedtem, nem tudtam rá figyelni.

Azért volt ez különös érzés, mert fejben erős futónak számítok, de be kell látnom, fáradt voltam, a sok verseny, a negyvennyolc óra elmaradása, a munkahelyi stressz egyenként elviselhető lett volna, de így, összeadódva soknak bizonyult. Abba persze nem hagytam, csoszogtam inkább az ezerhétszáz méteres körön, amikor valaki fel akarta adni, mondtam, ne tedd, megyek veled egy-két kört, de végül beláttam, ezzel a pulzusszámmal képtelen leszek iramot futni, nem lesz sportértéke, olyan aligha, amelyért elindultam, így tíz órát bent hagytam, tizennégy óra alatt nagyjából száztizenöt kilométert mentem – egyértelmű volt, hogy a kétszáz kilométer közelében sem leszek.

 

Blaskó Mihály és Ferenczi István ismét közös teljesítésre készül.

 

Laikusnak autóval is sok ennyi.

Az lehet, de én nem ezért mentem. Nincs bennem csalódás mégsem, jó tanulság, hogy figyelni kell a jelekre, meg kell adnod a testednek a szükséges regenerációt, pihenést. Amikor keresett, azért is gondoltam, hogy szívesen mesélek erről a napról is, ne csak arról beszéljünk, amikor mindent sikerül elérni, és aki szeret futni, lássa, másnak sem megy mindig.

Hogyan tovább?

Pihenek. Aztán a jövő hétvégén Ferenczi István barátommal a mátraházai edzőtáborból felfutunk a Kékestetőre. Tízszer.

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.