Zarándy András hódeszkával a világ körül

Zarándy András egyike Magyarország első hivatásos snowboardversenyzőinek. A vérében van: a nagypapája túrasízni vitte nászútra a nagymamáját, míg ő napjainkban a kisfiának adja tovább a családi örökséget.

Elérhetetlennek tűnő álomból valóság – ez lehetne Zarándy András mottója.

„Gyermekkorom óta jártunk síelni – évente kétszer, a téli és a húsvéti szünetben –, így a síelő családok közé tartoztunk a rendszerváltás környékén. A nővéremmel és a bátyámmal epekedve nézegettük a nyugati katalógusokat, amelyekben akkoriban egyoldalas volt a snowboardmelléklet. Ezeket kivagdostuk, s teleragasztottuk velük a szobánk falát. Hihetetlenül egzotikusnak és elérhetetlennek számított a snowboard, nagyon vágytunk rá, hogy kipróbálhassuk. Ám ez akkoriban eléggé elképzelhetetlennek tűnt. Édesapánk végül tizenhat éves koromban vett egy deszkát, amelyen hárman osztoztunk.”

Időközben idehaza is egyre népszerűbbé vált a sportág, majd 1993-ban megalakult a Magyar Snowboardszövetség, és elkezdték megrendezni az első hivatalos magyar bajnokságokat is – amelyeken természetesen a Zarándy testvérek rendszeresen rajthoz álltak.

„Évente általában két versenyre utaztunk ki, ezeken többnyire a dobogón végeztünk a nővéremmel. A családi síelések idővel elmaradtak, átvették helyüket a snowboardversenyek, a csapatos utazások és a táborok. Hiába töltöttem éves szinten csak néhány hetet snowboardozással, egész évben azzal a tudattal éltünk, hogy márpedig én snowboardos vagyok.”

Jöhetett az első junior-világbajnokság is 1994-ben – és egy nem várt találkozás.

„Gémesi Károly, azaz Padre segítségével utazhattunk Szlovéniába, saját autóval, saját költségen, hatan-nyolcan – egy csapatként. A sportágra sohasem volt jellemző a rivalizálás vagy a széthúzás, akkoriban meg pláne mindenki mindenkit segített. A vébén persze ott voltak az akkori korosztályos legjobbak, többek között az Egyesült Államok válogatottjai is. A szállodában egyik nap mentem fel a szobámba, amikor a liftbe beszállt néhány amerikai versenyző. Elkezdtünk beszélgetni, és kiderült, hogy egyikük Noah Brandon, akinek a homoksnowboardozás közben készült képét egy katalógusból kivágtam, s kint lógott a szobám falán. Eléggé mély benyomást tett rám, hogy tizenévesként összefuthattam egy amerikai sztárral.”

Az eredményes versenyzői pályafutás érdekében a közösség önfenntartó klubot alapított, tagjai együtt utaztak a bajnokságokra, egymást segítve szervezték a snowboardos életüket.

„A Go-Free elnevezésű klubunkkal komolyan vettük a felkészülést, volt tornatermi és atlétikai pályaedzésünk is, és 1996-ban ki tudtunk menni az Egyesült Államokba a felnőtt-világbajnokságra, amely hatalmas élményt jelentett. Akkoriban már a TF-re jártam, tudatosan készültem, gyakorlatilag profi sportolóként éltem.

A magyarokhoz képest sokat edzettem, sok versenyre mentem, és sikerült szép eredményeket elérni. Volt már szponzorom is, aki teljes felszereléssel támogatott. Gyakorlatilag a snowboardozás volt az életem.”

Egy évvel előtte döntés született, hogy a naganói téli játékokon már a snowboard is olimpiai sportág lesz. Így onnantól kezdve egyetlen cél lebegett a magyar sportoló előtt: snowboardosként képviselni Magyarországot a téli játékokon.

„Sajnos 1998-ban még nem sikerült egyből kijutni, de attól kezdve annak rendeltem alá az életem, hogy ott lehessek négy évvel később Salt Lake Cityben. A ciklus felénél, miután megszereztem a testnevelő tanári diplomámat a TF-en, elhatároztam, hogy a felkészülés érdekében hóközelbe költözöm, és Ausztriára esett a választásom. Egy barátommal házvezetőként dolgoztunk, mellette pedig nap mint nap edzettem, így a magyar élmezőnyhöz tartoztam. Az összes félretett pénzemet rááldoztam az olimpiai kvalifikációs időszak utolsó évére, így a nyári hónapokat Dél-Amerikában, Chilében töltöttem. Ott edzettem, és kontinensbajnokságokra, különféle versenyekre jártam. Ám edző és szakmai stáb nélkül az ember egy idő után megreked egy szinten. Reggel felkeltem, majd hét órára kimentem a hegyre pályát tűzni, addig lehetett ugyanis edzeni, amíg nincs tele sízőkkel a lejtő, így kaptam engedélyt. Ilyenkor még nem jár a felvonó, tehát felgyalogoltam, majd lecsúsztam, de ha közben kaput kellett igazítani, akkor megálltam, majd újra visszacammogtam. Így ment ez hónapokon át.”

Hogy megérte-e vagy sem? A versenyek nem sikerültek rosszul, csakhogy…

„Az eredményeimen meglátszott, hogy nem maradtak ki a nyári hónapok, hiszen ebből az időszakból valók a legnagyobb sikereim, mint például második hely az universiadén, győzelem az Európa-kupán, hatodik hely a svéd bajnokságban.

Ennek ellenére nem sikerült kijutnom a 2002-es téli olimpiára. A szezont még végigversenyeztem, majd döntés elé állítottam magam, hogy magyarként, harminchoz közeledve meddig játsszak snowboardosdit. Mivel Ausztriát imádtam, kint maradtam, de a versenyzéssel felhagytam. Ha talán egy-két szezont még kihúztam volna így, hogy nyaranta elutazom a déli féltekére edzeni, akkor lehet, sikerült volna még magasabb szintre jutni – de a hitem valahogy nem tartott tovább. Nem akartam már mérgezni magam azzal, hogy hiú ábrándokat kergetek. Így elengedtem a versenyzést.”

A cikk hosszabb változata a Síelés 2019-2020 magazinban jelent meg: a 84 oldalas kiadvány főleg a rövidebb síutakra fókuszál, de számos egyéb érdekesség is található benne, így megnéztük, milyen a magyar pályák jelene és jövője. Kapható az újságárusoknál, az ára 690 forint.

A versenyszerű snowboardozással felhagyott, de hobbiszinten tovább hódolt szenvedélyének a 17-szeres magyar bajnok, nem ritkán felettébb egzotikus helyszíneken.

„Az egyik legnagyobb álmom vált valóra, amikor Alaszkában snowboardozhattam – mesélte. – Összességében nagyon steril környezet, minden szabályos, kiszámítható, biztonságos és egyforma. Ugyanaz, mint Nyugat-Európa, ugyanaz a kávé, ugyanazok az ételek – vagyis utazási élményben már nem volt akkora szám, mint amekkorára számítottam. Egy fokkal izgalmasabb volt a Kaukázus, amelynek a grúziai, tehát az európaibb oldalát is láttam, majd az élmény fokozódott Iránban és Kamcsatkán. A szívem csücske és életem legmeghatározóbb úti kalandja pedig a Himalája nyugati része, Kasmír volt. A vadregényes utazások során nagy élményekben és kalandokban volt részem. Az egyik legfélelmetesebb emlékem az, amikor a túravezetőnk elindult, majd jelzett, hogy mehetünk, biztonságos a pálya. Így a barátom megindult. Az volt a szerencséje, hogy másodpercekre megállt valami miatt, miközben előtte néhány méterrel hatalmas lavina zúdult el. Szerencsére senkinek sem esett bántódása, de így, testközelből lavinát látni eléggé ijesztő volt.”

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.