Triatlon

Meleg víz, kattogó váltó, izzasztó kövek

Negyvenhetedik helyen értem célba a Velencei-tavi túratriatlon leghosszabb távján, az erőpróba alatt rengeteg tapasztalattal gazdagodtam. Jöjjenek a részletek!

Utálok késni. Éppen ezért mindig igyekszem korábban indulni a különböző szabadidős megméretésekre, mint kellene, inkább a helyszínen várjak fél órát, mint a dugóban idegeskedjek. Nos, a Velencei-tavi túratriatlon kapcsán hiába tettem meg a szokott előkészületeket, csak nem sikerült a terv szerint leérni a rendezvénynek helyet adó Gárdonyba.

Kezdjük azzal, hogy a Budapest–Gárdony távolság autóval nagyjából egy óra alatt teljesíthető, de a biztonság kedvéért 6.55-kor indultam, hogy a 9 órás rajtra gond nélkül ott legyek. Nem sok kellett hozzá, hogy ne sikerüljön. Az M7-es autópályán hatalmas dugó fogadott, ráadásul a GPS olyan útra terelt le, amelyen szintén hosszú sorok kígyóztak. Ahány percet kellett pluszban várakozni, annyi ősz hajszállal gazdagodtam, a tehetetlenség érzése pedig csak rontott a helyzeten. Végül 8.40 környékén sikerült parkolóhelyet találni a tónál, gyorsan regisztráltam, elvittem a bringát a depóba, majd rohantam átöltözni a túratriatlon első számához, az úszáshoz.

Az időjárás és a víz hőmérséklete tökéletesen megfelelt az úszáshoz. Fotók: futanet.hu

Mivel a Balaton-átúszást az idén sajnálatos módon nem tudtam teljesíteni, az elérhető leghosszabb távot, a háromezer métert választottam, ami egy 1500 méteres pályán két kört jelentett.

A víz hőfokára egy szavam sem lehetett, legalább 27 fokosnak tűnt, a tó pedig annyira sekély volt a kijelölt pálya több száz méterén, hogy sétálni is lehetett volna.

Én persze nem tósétára váltottam jegyet, hanem triatlonra, szóval igyekeztem az ilyen szakaszokon is úszva haladni. Nyílt vízben még sosem úsztam ennyit, így előzetesen kicsit tartottam tőle, mi vár majd rám, mi lesz, ha bepánikolok a tó közepén, de a félelmek teljesen alaptalannak bizonyultak. Mivel tömegrendezvényen vettem részt, mindig volt körülöttem néhány ember, időm sem volt azzal foglalkozni, mekkora mélység van alattam. Egyrészt, fejemet a vízbe téve tizenöt centimétert sem láttam semerre, másrészt, az előttem csapkodó sorstársak lábait, kezeit próbáltam elkerülni. Az első 1500 méter szinte észrevétlenül telt el, a másodiknak is csak a végén görcsölt be egyszer a vádlim, amikor az utolsó négyszáz métert meg akartam kicsit húzni, és túl gyorsan kapcsoltam magasabb fokozatba.

A tóból egy óra hét perces idővel szálltam ki, mehettem a kerékpárhoz. Ahogy előző bejegyzésemben említettem, elég nehézkesen ment a megfelelő bringa megtalálása. Mivel nem tudtam, milyen jövő előtt állok a triatlonban, venni egyelőre nem akartam, a már meglévő felújítására sem szerettem volna időt és pénzt áldozni, így maradt a kölcsönkérés. Öcsém szerencsére a segítségemre sietett, kölcsönadta saját országútiját, mellékesen megemlítve, hogy néha valamitől kattog.

A hiba okára úgy száz méter múlva jöttem rá, a váltóval egyszerűen nem lehetett beállítani olyan fokozatot, amelynél a lánc ne ért volna hozzá váltásnál a mozgását segítő fémszerkezethez.

A kerékpárosszakasz első három kilométere azzal telt, hogy próbálgattam a fokozatokat, de amikor az egyik váltásnál leesett a lánc, és a szerelés miatt mindkét kezem csupa olaj lett, úgy döntöttem, keresek egy olyan állást, amelyen normálisan lehet hajtani a kerékpárt, és a kattogás zaja is elviselhető, és végig azt fogom használni. Mire mindezzel végeztem, már meg is érkeztem Pákozdra, az újabb kerékpárosdepóba, a túrázás rajtjához.

A túrázás hét kilométerét sokan lefutották. Fotók: futanet.hu

A túraútvonallal előzetesen úgy voltam: mi az nekem! Ha a Kinizsi Százast teljesíteni tudtam az idén, nehogy már ez a hét kilométeres táv okozzon gondot. Egy dolgot felejtettem el mindössze, hogy a 3000 méter úszás és a 13 kilométer kerékpár a vártnál jobban kiszívta az erőmet, így az emelkedők egyáltalán nem estek jól. Hát még harmincöt fokos melegben felmászni az ingókövekhez… Szerencsére kis hátizsákomban a víz mellett enni is hoztam magammal, így gyorsan bedobtam egy banánt és egy szendvicset. Az energialöket érezhetően jót tett, kisvártatva visszatért belém az élet, és a kerékpárosdepóba már a helyzethez képest egész frissen értem vissza.

Most már csak tizenhét kilométer bringázás várt rám, ami kimondva nem tűnik soknak, de ezt olyan kerékpárral megtenni, amely menet közben folyton kattog, és csupán egyetlen fokozatra képes, nem is olyan könnyű. Az emelkedőkön ráadásul dupla erővel kellett nyomni a pedált, hogy valamennyire haladjak. Ahogy teltek a méterek, egyre jobban vártam a célt, ami Velencébe érve – meggyőződésem volt – csak percek kérdése, de tévedtem. Nem tudom, mikor nyújtották ki ennyire, de Velence iszonyatosan hosszú településnek tűnt.

Mivel ismét fogytán volt az erőm, és nem akartam megállni enni valamit, beálltam egy előttem haladó, viszonylag jó tempót tekerő kerékpáros mögé.

A szélárnyékot kihasználva kicsit pihenni is tudtam, nem sokkal később pedig beértem a célba.

Életem első triatlonját négy óra két perces idővel teljesítettem, a leghosszabb táv százhét indulójából negyvenhetedik lettem. Mindez annak tekintetében, hogy életem első nyílt vízi úszásán vettem részt, illetve kerékpáron sem ültem már több éve, teljesen elfogadható, legalábbis én így gondolom. Mielőtt azonban újra hasonló rendezvényre mennék, be kell szereznem egy saját, megbízható kerékpárt, és még jobban rá kell készülnöm az összes távra.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.