A 496-os kísérlet, 7. nap: Örülni az utolsónak is szabad!

A 496-os kísérlet hetedik napja a rendhagyó kísérlet jegyében zajlott: a vasárnapi Midicittán kipróbáltam, milyen futni a záróbusz előtt…

Mottó: Nem a távolság, az iram öl… (teljesítve: 28 kilométer)

Sírni csak a győztesnek szabad – a legendás olimpiai bajnok úszó, Székely Éva örökbecsűje fogalommá vált a profi és hobbisportolók körében egyaránt. Mellékszál, de Éva néni anno edzőm volt a Ferencvárosban, nála ugrottam az első fejest az Ifjúmunkás utcai tanmedence klóros vizébe (akkoriban még tényleg az alapoktól kezdődött a sportoktatás), és talán ő sem bántódna meg azon, ha tudná, hallaná, olvasná, hogy ezúttal megfordítottam a bölcsességét, ugyanis a 496-os kihívás vasárnapi, hetedik etapjában megtapasztaltam, hogy milyen érzés – tök utolsónak lenni…

A mezőny végén is mindig fut valaki…

A sportban és úgy általában az életben is a rivalda fontos, mintha a dicsőség fénykörén túli világ nem is létez(het)ne, pedig ahhoz, hogy valaki eljusson a győzelemig, dobogóra állhasson, sikeres, népszerű legyen, kell az, hogy – úgymond – hosszú legyen az árnyék is, hiszen a versengés nem létezhetne a mögöttes tömeg nélkül, amely, mint a rosszul beforgatott mágnes, tolja maga előtt a gyorsabbakat, erősebbeket, ügyesebbeket. A futás és ezen belül kifejezetten a tömegfutás ráadásul speciális terep, ugyanis itt létezik a „záróbusz” fogalma, sőt a gyakorlata is, amely mint valami mumus követi a mezőnyt. A fentebbi idézőjel nem véletlen, ugyanis a záróbusz nem mindig négykerekű társasgépkocsi – a hosszabb, ultratávú versenyeken a szintidőből való kilépés során a váltópontokon előfordul(hat) az is, hogy a leglassúbb, leginkább erőtlen, a kihívást (látszólag) folytatni képtelen sporikról leveszik a rajtszámot.

Miután magam sem tartozom a négy-, öt-, hatperces átlagtempóra hosszasan képes (sőt…) átlag hobbifutók közé, gyakorta hangoztatom a véleményemet, hogy a hosszú távokon nincs fárasztóbb annál, mint lassan, de folyamatosan menni, s ha nem haladsz csigatempóban, akkor…

Na, akkor jön a záróbusz…

Szóval, vasárnap kapóra jött, hogy Budapesten megrendezték a Vivicittát, és minő mázli, a fő táv, a félmaratoni és tíz kilométeres verseny után kora délután rajtoltatták el a Midicittát, amelynek hét kilométere passzentos volt a 496-os kihívás mára rendelt hétezer méterével. Ráadásul két másik „kísérletre” is tökéletes volt a kihívás:

  1. Végre egyszer kipróbálhattam, milyen csak úgy, a hirtelen ötlet ihletére és hevében beesni a versenyre, és a rajt előtt másfél-két órával befizetni a nevezési díjat (hozzáteszem, nem túl költségkímélő megoldás, mert a kedvezményes sávok után ilyenkor full összeget kell leszurkolni).
  2. Eldöntöttem, hogy megtapasztalom, milyen közvetlenül a „záróbusz” előtt haladni (a Midicitta versenykiírásában 9 perc/kilométeres, folyamatosan lassuló tempó volt megadva), illetve milyen, amikor valaki utolsóként lépi át a célvonalat.

Szinte az utolsó pillanatban átvett rajtszám: a versenyközpontban villámgyorsan ment minden

Persze a totális sportszerűség elve kapcsán felvetődhet a kérdés: illik-e szándékosan lassan futni és arra játszani, hogy az ember lehetőleg utolsó legyen? Egyáltalán, az évek óta edző hobbisportoló milyen tapasztalatot tud leszűrni abból, ha alulteljesít, s kívülállóként mit tud megérezni azoknak a küzdelméből, belső vívódásából, erejét meghaladó tusakodásából, akik nála is lassabbak?

Nos, igen, ez a felvetés és maga a dilemma is jogos, hozzáteszem, nem szeretnék más szerepében tetszelegni, s e blogból még hátralévő pár sorban dramatizálni a lassabb kocogást, úgyhogy a magam lelkiismeretét lecsendesítő válaszom így szól: akkurátusan befizettem a nevezési díjat, így a versenyszervezői utasítások abszolút betartása mellett akár lehettem nagyon lassú is. Amúgy azért is volt jobb erre a rendhagyó erőpróbára a hét kilométeres távot választani, mert ezt a hétezer métert még a futóútjuk elején járók is jobban bírják szuflával, tehát a szervezőkkel sem akkora kitolás a mezőny végére beállni.

És akkor a további felesleges „púderezés” helyett jöjjön is a summázat: a záróbusz (ezen a versenyen) baromi jó fej volt.

Egyrészt azért, mert bringázott. Anettnek hívták, és hihetetlen empátiával buzdította azokat – illetve a Kárpát utca után már „csak” azt az egy szem hölgyet –, akik az igazi záróbusz előtt kocogták le a hét kilométert.

A záróbringás: Anett buzdítása nagy erőt adott azoknak, akik az akaratukkal küzdötték le a távot, cseppet sem mellékesen ő maga a vasárnapi versenynapon ötven kilométert tekert a mezőnyök mögött!

Amúgy az igazi busz is megtette, ami tőle tellett: monstrum volta ellenére majd’ három kilométerig tolerálta a tíz, sőt olykor tizenegy perc/kilométeres haladási tempót is, s csak akkor nyitotta ki az ajtaját, amikor már valakiben valóban végképp, szinte az ájulás határáig elfogyott az erő, túlvállalta magát. Ehhez egyébként csak annyit tennék hozzá, hogy a futás becsapós sport, mert valójában hét kilométer, a kicsivel több mint hétezer lépés nem az a távolság, amelyet ne tudnánk a szokottnál tempósabban is lesétálni, ugyanakkor most (is) kiderült, hogy a versenydrukk, a hétköznapokban észrevétlen emelkedők és persze a pulzusemelő kocogótempó is megteszi a hatását; azaz, ha lehet javasolni, valódi felkészülés nélkül, csupán a bizonyítási vágy kedvéért még az úgynevezett „csakkilométereknek” (csak öt, csak hét, csak tíz) sem érdemes komplexebb felkészülés nélkül nekifeszülni, mert – fájdalom, kín, csalódás lehet belőle.

Hanem az élmény, amit a már célba érkező és a Margit hídon már hazafelé baktató versenyzőtársak vagy amit a Jászai Mari tér környékén a Suhanj! alapítványos társaság minden egyes tagja adott a buzdításával a mezőnytől már jócskán, hosszú-hosszú perchátrányba leszakadt két utolsónak – na, ez az a bizonyos versenyflow, ami miatt sok ezer ember dönt úgy, hogy a szabadidejéből jó sok órát szán a futásra.

Ezért a biztatáscunamiért megérte besorolni a záróbusz elé. Sokszor manírnak, túljátszott lelkesedésnek tűnhet a mai világban, ha valakit megtapsolnak, ha ismeretlenül is rajongják azt, amit éppen tesz, és amikor odakiáltanak egy „Hajrá!-t”, kimutatják, van helye a szeretetnek is.

Persze az is tény, hogy volt, aki nevetett, volt, aki kinyújtott kézzel mutogatott, de ezt sem kell tagadni, szégyellni, elhallgatni: az alig több mint egyórányi futás is ilyen érzelmi hullámvasút az életünkben. Csakhogy a hétköznapokban sokszor talán éppen az az akaratszikra hiányzik, ami minden logikus érv ellenére az ilyen méterről méterre való gyötrelemben, mint hét kilométer teljesítése, előreviszi az embert.
S ha azt kérdezik, hogy jó volt-e nagyon lassan futni, akkor őszintén meg kell mondjam, hogy nem, nem volt jó. Az edzéseim, kihívásaim során sokkal inkább szeretek benne lenni a magam világában, mint ahogyan jobban kedvelem azt is, ha a saját tempómban a magam fájdalmát kell cipelnem ezer és ezer métereken keresztül.

De azért a tapasztalásba most mégis jó volt belemerülni, mármint hogy mindig lesz valaki, aki a mezőny végén küzd ugyanazért, mint a másik ezer és ezer gyorsabb, ügyesebb: ha utolsóként, de ő is akar – átlépni a célvonalon.

Hét kilométer a lábban – futónapló a Midicittáról

És csupán pár lépéssel a záróbusz előtt…

A BLOGSOROZAT EDDIGI RÉSZEI:
6 km: Hosszú árnyék az éjszakában
5 km: Nem sikerült, megbuktam…
4 km: Szemét ügy négyezer méteren
3 km: Na, a vetkőzést inkább hagyjuk…
2 km: Kocogás a halál elől…
1 km: Versenyfutás a fürdővízért

 

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!

Ezek is érdekelhetnek

Hozzászólások

Kövess minket a Facebookon!

AJÁNLÓ

Friss

Kis híján elaludt a frissítő állomáson, végül bronzérmet szerzett a 48 órás vb-n
Eszkimó hagyatékból született a harcos kajakpóló
Amit nem érdemes kihagyni: erőnléti edzések a futók számára
Hibázott, de női magyar csúcsot döntött és bronzérmet szerzett a 48 órás vb-n
Arra figyelt, nehogy elájuljon a magabiztos győzelmet hozó Európa-bajnokságon

Videók

Hetvenévesen úgy futotta le a száz métert, hogy leesett a nézők álla
Mint egy sosem látott világ: merülés a jég alá, egyetlen mély levegővel
A rendőrök biztos nem örülnek neki, de így is át lehet bringázni egy hídon

Hegymászás

A Mount Everest máig megoldatlan százéves rejtélye
Minden férfi szerelmes volt belé, ő viszont csak a hegyekbe: az első nő a K2-n
Varga Csaba az utolsó nyolcezresre indult, amelynek csúcsán még nem álltak magyarok

Receptsarok

Paleo citromtorta
Egyszerű zöldséges tészta
Zöldségleves húsgombóccal

Ausztria

8 tipp az éjszakai baglyoknak
Tekerni, feltöltődni, jót enni! – így lesz teljes a nagy tókerülés
A magasság mámora: 14 lenyűgöző látnivaló a magyar határ mellett
Csodálatos panoráma Majomheggyel és sasreptetéssel
A világ legfélelmetesebb túrája: ki mer felmenni ezen a létrán?

Fallabda

Jótékony célú nevezés fallabdában
Irány a fallabdapálya!
Fallabda: nem olcsó, cserébe élvezetes

Horgászat

Jimmy Carter: emlékezetes horgászatok
Nagy fogások: Beckham lazaca, Ibra csukája
Huszonhat tonna ponty a Balatonból
Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.