Kiválóan versenyezve győzött az osztrák bajnokság száz mérföldes – százhatvanegy kilométeres – távján. Milyen célokkal vágott neki a versenynek?
Becsülettel szerettem volna teljesíteni – mondta Hajtó György, aki 14:59:54-es idővel győzött az osztrák bajnokság 161 kilométeres távján Tulln an der Donauban. – Annak idején azzal fordultam edzőm, Maráz Zsuzsi felé, hogy szeretnék felkészülni az Ultrabalatonra. Bár gyerekként már a Spartathlon volt az álmom, elérhetetlennek tűnt, hiszen igazi félistenek vesznek részt rajta, elég csak az eddigi magyar győztesekre, Maráz Zsuzsira, Lubics Szilvire, Bódis Tamásra és Bogár Jánosra gondolni, vagy éppen olyan kiváló futókra, mint Erős Tibor, Mihalik Norbert, és még hosszasan sorolhatnám. Zsuzsival lépésről lépésre haladtunk, megvolt a nyolcvan, a száz és a százharminc kilométer, és immár a százhatvan is teljesítve. Az őszre mindenképpen terveztünk egy százhatvanast, mivel a tavaszi Ultrabalatonra készülés fontos lépcsőfoka. A kérdés csak az volt, hogy a MyWay-en vagy az osztrák bajnokságon futom-e, de mert Sopron mellett élek, a közelebb lévő osztrák megméretés mellett döntöttünk. A rajt előtti hetekben volt néhány nehézségem, előbb megbetegedtem, majd meghúzódtam, így nem is voltak olyan nagy vágyaim. Úgy mentem oda, becsülettel lekocogom a százhatvan kilométert, hogy meglegyen az Ub-felkészülés egyik fontos állomása. Igaz, Zsuzsi erős célidőt írt, tizennégy óra negyvenöt percet lőtt be. Jólesik, hogy mindig hisz bennem és támogat.
Ráadásul nagyon jó időeredménnyel automatikusan kvalifikációt szerzett a Spartathlonra, így adott esetben jövőre ott lehet a legendás görög versenyen.
Az első kilencven kilométerre öt huszonhármas tempót lőttünk be. Minden remekül ment, Zsuzsi pedig azt mondta, vigyük el száz kilométerig ezt az iramot. Nem álltam meg egy pillanatra sem, nem pihentem, nem iktattam be mosdószünetet, csak mentem előre. Fogalmam sem volt róla, hogy a verseny Spartathlon-kvalifikációért is megy, a párom tájékoztatott róla futás közben. Mondtam neki, ne mondja el, hogy mennyi az automatikus szintidő, nem akarom tudni, nem akarok plusznyomást helyezni magamra. A verseny alatt megismerkedtem Poór Péterrel, aki egyszer csak kérdezte, tudom-e, hogy tizenöt óra negyvenöt perc a Spartathlonra automatikusan kvalifikáló idő? Épp ez akartam elkerülni, de csak megtudtam. Végül sikerült megfutni az időt, még most sem hiszem el. Egy kis faluban élek, ha belegondolok, valósággal beleborzongok, hogy megvan az esélyem jövőre részt venni a legendás Spartathlonon Görögországban. Hihetetlen…
Mikor érezte, hogy a győzelem is meglehet?
A győzelem nem foglalkoztatott, ám amikor megtudtam a Spartathlon-szintidőt, úgy voltam vele, hogy megpróbálom. Féltávnál hét körös lemaradásban voltam egy szlovén sráchoz képest, de ő később nagyon belassult, majd százharminc kilométernél realizálódott, hogy még győzhetek is.
A pálya ezerkétszáz méter hosszú kör volt egy tó körül, ami nem volt újdonság önnek. Milyen volt ott futni?
Valóban, nem újdonság nekem a körözős verseny, ahol lakom, ott van egy nyolcszázhúsz méteres pálya, a legtöbbször ott futok. A szomszédok is megszokták már, egy-egy hosszú futás alkalmával pontosan tudják, hogy hatvanegy kört teszek meg az ötven kilométer teljesítéséhez. A szervezők azt jelezték, hogy teljesen sík pálya vár ránk, de nem így volt. Hullámvasúton éreztem magam, és bár nem volt vészes, azért száz kilométer megtétele után már éreztem, hogy bizony van itt egy kis szint…
Voltak hullámvölgyei a futás alatt?
Száznegyven kilométer környékén adódtak nehézségek. Az eddigi legtöbb kilométer, amit megtettem, százharminc volt, amikor ezt elértem, elgondolkoztam – de mentem is gyorsan tovább. Száznegyven kilométernél elkezdett fájni a bokám, a térdem és a csípőm is, kezdtem kikerülni a komfortzónámból. A testem meg akart állni, de a fejem vitt tovább. Az járt az agyamban, hogy Zsuzsi hisz bennem, igenis meg tudom csinálni. Fájt mindenem, de igazából szeretem ezt az érzést. Évekig ironmaneztem, ott is fájt, de az ultrafutásban még jobban, még hosszabban tud fájni, ezt pedig nagyon szeretem. A verseny végén érdekes dolog történt velem: azt éreztem, mintha a testem meghajolt volna az elmém előtt.
Többször is említette Maráz Zsuzsannát. Mióta dolgoznak együtt?
A Korinthoszon versenyeztem, amikor éjszaka lemerült a fejlámpám, és ott álltam Baja és Szekszárd között a töltésen tök sötétben, nem láttam semmit. Vártam valakire, akinek van fejlámpája, hogy tovább tudjak menni vele, és éppen Zsuzsi jött. Elkezdtünk beszélgetni, összeismerkedtünk, mondtam neki, hogy edzőt keresek éppen, mire azt felelte, hogy nincs helye, így sajnos nem tud elvállalni. Azonban tovább beszélgettünk, majd kért egy hét gondolkodási időt, ami után nagy örömömre elvállalt. Ez már másfél éve volt, az ő felkészítésével futottam hat óra alatt hetvenhárom kilométert, valamint nyolcvan, száz és százharminc kilométeres versenyt teljesítettem, most pedig a százhatvan is megvan. Szépen haladunk lépésről lépésre, a következő nagy feladat az Ultrabalaton lesz. Habár megvan a kvalifikáció, egyáltalán nem gondolunk a Spartathlonra, csak az Ub van előttünk.
Idén még lesz versenye?
Úgy volt, hogy egy huszonnégy órás versenyen még részt veszek, de úgy döntöttünk, hogy lezárjuk az évet, pihennie kellett a testemnek. Néhány hét átmozgató edzés után november elejétől máris elkezdtük a felkészülést a jövő évre, hiszen gyorsan itt lesz életem első egyéni Ultrabalatonja. Nagy vágyam az Ub teljesítése, csak ez lebeg a szemem előtt. A Spartathlon egy kicsit még várhat.
