Mint honlapunk is beszámolt róla, Csillag Eszter elképesztő bravúrt vitt véghez augusztus végén, hiszen kategóriája (35–39 évesek) győzteseként összetettben ötödikként végzett a világ legrangosabb terepfutóversenyén, a 171 kilométeres Ultra-Trail du Mont-Blanc-on az Alpokban.
A diplomata férjével Hongkongban élő művészettörténész emberfeletti teljesítményének méltatására elfogytak a szavaink, jöjjenek hát inkább Csillag Eszter szavai, kérésünkre mesélt a Csupasportnak a rendkívüli erőpróbáról.
„Nekem ez volt az első száz mérföldes versenyem, nagyon boldog vagyok, hogy sikerült teljesítenem, és ilyen jó eredménnyel – mondja Csillag Eszter. – Indultam idén a százhuszonhat kilométeres Transgrancanarián, az remek felkészülés volt az UTMB-re, ott is ötödik lettem. Ugyancsak a felkészülést szolgálta tavaly a Courmayeur–Champex–Chamonix, ami százegy kilométer, ott úgy lettem negyedik, hogy négy hónappal korábban szültem a második kislányomat. Idén az egész éves versenynaptáramat az UTMB köré építettük fel az edzőmmel, Ida Nilssonal, a nyarat nagyon sűrűn átszőtték az edzések. Voltam kinn edzeni az Alpokban is, hogy akklimatizálódjak, részletekben bejártam a távból mintegy százhúsz kilométert, és most a verseny előtt két héttel már kiutaztam ugyanezzel a céllal.”
A 37 esztendős futóról előzetesen a világ legrangosabb futómagazinjai is írtak, és már előzetesen a legjobbak közé sorolták. Abszolút meg is felelt a titkos esélyes titulusnak, hiszen a viadal jelentős részében a női mezőny első felében haladt.
Először nagyjából 50 kilométert követően, Les Contamines-ben pihent meg két percre, majd ütemesen haladt éjszaka.
„A versenystratégiánk az volt, hogy az első nyolcvan kilométert viszonylag visszafogott tempóval teszem meg, konzervatív módon, utána pedig el lehet kezdeni versenyezni – mondja Eszter. – Ez nekem új volt, korábban az elejét hajtottam meg. Az elején nagyon erősen koncentráltam, hogy megtartsam a tervezett tempót, szinte csak magam elé néztem. Szerencsére teljesen jól működött az elgondolás és az étkezésem is, nem volt olyan problémám, mint a Transgrancanarián, amelyen harminc és kilencven kilométer között gyomorpanaszaim voltak, ami egyébként teljesen természetes ilyen távon. Az időjárás is tökéletes volt, éjszaka abszolút nem volt hideg, pedig kétezer-négyszáz méter magasan voltunk, egy kis szélkabát bőven elég volt, és nappal sem volt hőség. A Courmayeur-ig tehát alapvetően nem versenyeztem, csak élveztem a futást, lassan haladtam, és tartogattam az erőmet a táv második felére. Ott aztán összeakadtam egy horvát futóval, Marinnal, akinek Lőrincz Olivér az edzője, és együtt futottunk utána, egymásnak adtuk a tempót. Nagyon jól haladtunk, Courmayeur és Col de Ferret között sok női versenyzőt leelőztem. Amikor pedig száz kilométer után átjutottunk a svájci oldalra, és sokáig lefelé haladtunk, nagyon jó érzés volt, hogy Audrey Tanguy-t is megelőztem.
Összesen ötször találkoztam a frissítőmmel, és amikor tudtam, hogy három hegy van még hátra, már éreztem, hogy jó eredményt érhetek el, mert meglepően frissnek éreztem magam. Ezt csak megerősítették az utolsó parkolóban a segítőim.
Ők mondták, hogy az előttem futókhoz képest szemmel láthatóan jobb állapotban vagyok, és az utolsó tizennyolc kilométeren megelőztem Emily Hawgoodot is. A Courmayeur után már kevesebbet ettem, de nem is volt szükségem többre, mert az elején jól tudtam enni, és maradt energiám. Viszonylag friss volt a lábam is, úgyhogy jól éreztem magam az utolsó szakaszon, láttam egy hegyi kecskét is, ami még inkább feldobta a hangulatomat.”
Eszter végül 26 óra, 32 perc, 39 másodperces idővel ért célba, mint említettük, kategóriája győzteseként, és a nők között ötödikként.
„Előzetesen azt a célt tűztük ki, hogy huszonhét órán belül legyek, mert az elmúlt évek tapasztalatai alapján az elég lehet a legjobb tíz közé kerüléshez – árulja el. – Ez sikerült is, a végén kicsit sajnáltam, hogy nem sikerült huszonhat óra harminc perc alá kerülni, nem sok hiányzott hozzá.
A célba érés után azt hittem, hogy nagyon rosszul leszek, de nem voltam annyira kikészülve, mint gondoltam, voltam már sokkal fáradtabb is versenyek után, a segítőimmel még beültünk utána egy pizzára és egy sörre.
Sokáig dolgozott még bennem az adrenalin, este kezdtem érezni, hogy fáj a térdem, de verseny közben az sem fájt, és más bajom nem is volt. Csak vízhólyagom lett, de gondolom, az csak a rossz cipőválasztás miatt.”
Az UTMB után Eszter mintegy két hetet pihent, szeptember 12-én kezdte újra a futóedzéseket. Most egy ötfős csapat tagjaként a 120 kilométeres Vadlánra készül, amely október elsején rajtol. További idei terveiről pedig elárulta, hogy november 5-én részt vesz a 80 kilométeres 1. hegyi- és terepfutó-világbajnokságon, amelyre a Magyar Atlétikai Szövetség delegálta, és amelyet első ízben Thaiföldön rendeznek meg.
Fotók: 貝洛忠
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!
