Igaz vagy nem igaz? Lassan fuss, tovább érsz!

A mezőny végén látni csak igazán, hogy mit ér az akarat, amikor a távval küzdőknek már egyetlen porcikájuk sem kívánja az újabb és újabb méterek megpróbáltatását.

Futottam már versenyt a záróbusszal másfél évvel ezelőtt, amikor a 496-os kísérlet zajlott itt, a Csupasporton, és elhatároztam, hogy utolsó leszek az egyik népszerű budapesti tömegverseny hét kilométeres betétszámában. Őszintén szólva nem volt könnyű tartani a tempót, de nem a nyolc-, sőt olykor kilencperces ezrek apropóján, hanem a reakciókat látva. Volt olyan jelenet, amit megkönnyezett az ember, például azt a pillanatot, amikor a hosszabb távját már lefutó hölgy maradt szurkolni, s a margitszigeti feljáró végén az Árpád híd járdájáról beugrott közénk, a sereghajtók mezőnyébe, hogy tempós sétával a pesti rakpartig kísérve biztassa, lelkesítse az első néhány száz méter után már az emelkedőn totál kifulladt, s nemhogy a hétezer, de az ezer méteres kocogásra sem felkészült nevezőt.

Volt viszont, ami miatt ökölbe szorult a kéz, amikor a táv vége felé, a Margit hídnál néhány fiatal röhögve, mutogatva mulatott a tök utolsók csoszogósabb mozgáskoordinációján.

Így vagy úgy, de lassúnak lenni sem könnyű.

Sőt, van olyan nehéz, mint szélsebesen, kifulladva célba érni. A mezőny végén látni csak igazán, hogy mit ér az akarat, amikor a távval küzdőknek már egyetlen porcikájuk sem kívánja az újabb és újabb méterek megpróbáltatását, de az önmagukba vetett hitük vagy a fogadalmuk mégis legyőzi a feladás ördögét: mennek, haladnak a pufogva, nyikorogva, dörmögve mögöttük araszoló záróbusz árnyékában, vagy inkább a böhöm nagy jármű árnyékától űzve.

Egy szó, mint száz, tanulságos poroszkálós kocogás volt az a hétezer méter, ugyanakkor azt is megfogadtam, soha többé nem hozok olyan helyzetbe senkit, hogy kísérleti alany legyen a lassúság, a tűrőképesség kapcsán – nem sportszerű ugyanis kívülről nézni a küzdelmet, és nem fair azt éreztetni bárki mellett, de leginkább mögötte haladva (ha már a cél az volt, hogy utolsó legyek), hogy te, a fittebb nevező bizony bírnál menni dupla olyan gyorsan is…

A kihívás lényege azonban akkor és ott a záróbuszérzés volt, a kísérlet pedig (talán) rávilágított arra, valójában a lassú futás története is a kihívás keménységét reprezentálja, mi több, a küzdeni akarás, a célba érés dicsősége a vert mezőnyben még inkább felerősödik, mert itt aztán senki sem lazíthat, nem állhat meg, jobban már nem lassíthat le, mert nincs hol és már nincs hova, hiszen (szint)idő sincs rá…

Lassan fuss, tovább érsz?
Nos, aligha…
Évekkel ezelőtt az Ultra Tisza-tó (akkor még) 111 kilométeres távján döbbentem rá, hogy a mezőnyben (akkor valódi tök utolsóként) nincs, sőt már a rajt pillanatától számolva lehetőségem sem nyílhatott arra, hogy reálisan beoszthassam az energiámat a távra, lévén a teljesítésem eleve semmi másról sem szól(hatot)t, mint arról, hogy lassan, de folyamatosan kocogva haladjak – megállás nélkül. Amíg a mezőny elején-közepén futók megengedhették maguknak a néhány vagy akár több perc erejéig tartó regenerálódást (volt olyan ismerősöm, aki később az UTT élménybeszámolójában háromnegyed órás, „fantasztikusan jókor jött” pihenőt emlegetett, és még így is bőven beért szintidőn belül…), hogy aztán picit felfrissülve, új erőt merítve menjenek tovább; netán cipőt cseréljenek, töltekezzenek, beszéljenek, szitkozódjanak, ellenben a mezőny végén a csoszogósoknak nincs más reményük, mint az, hogy tudnak menni, aztán még menni és később talán még egy picit menni valahogy… Elhihetik, nyomasztó. Nem is tudtam jól lassú lenni, valahol 76 kilométernél kiszálltam a buliból. Nekifutottam az UTT-nek a következő évben is (akkor már 130 kilométer volt a táv), de ugyanaz történt: bárhogyan is koncentráltam, „pulzuskontrolloztam”, a lassúság már-már dupla olyan gyorsan felemésztette az energiámat, és persze az önbizalmamat is, úgyhogy a tiszafüredi fordítónál búcsút intettem a kihívásnak.
Apropó, a pulzus…
Sokáig azt hittem, csak velem van a baj, hogy miközben teljesítménydiagnosztikailag tesztelve, az akkurátus pulzuszónás beosztás szerint edzettem, aközben a kiszemelt versenyeken az optimálisnak mondott 138-145 közötti tartományból tizenöt, máskor huszonöt kilométer után elérkeztem a testfelmérés alapján a gyors és teljes kimerülést jelző 155 feletti ütésszámhoz – ezzel a riadalommal pedig máris vége volt a történetnek. Sok-sok év kellett ahhoz, hogy a – sajnos – gyakori rossz tapasztalások elvezessenek a felismerésig: az átlagos, illetve pontosítok, az átlag alatti képességekkel megáldott, testfelépítésben sem teljes értékű hobbisportolót nem lehet laboratóriumi körülmények között beállítani. Eleinte nagyon hasznos az ilyen-olyan mutatók (pulzus, laktátküszöb, testtömegindex és a többi adathalmaz) lekönyvelése és az abból eredeztetett edzésstruktúra kialakítása, mi több, a placeboérzést sikerrel megtámogató online tanácsadás és minden egyéb fontoskodó „ráolvasás” is segít a kezdeti lépések megtételében (sőt az első, második, harmadik sikerélmény kisajtolásában), de idővel (már soványabban és edzettebben) kiderül, leginkább a veleszületett képesség viheti végig a futót a hosszabb, azaz a maratoni vagy afeletti távokon. Szóval, ha valaki a tudományosabb keretek közé szorított edzések apropóján elkezdi a futóóráján mániákusan nézegetni, milyen értékek kísérik az útját, minimum húsz-huszonöt százalék akaratvesztéssel is számolhat, sőt hosszabb távon az ilyen kiporciózott szemlélet a versenyzés ösztönös képességét is semmissé teheti.

Nekem például régóta vannak álmaim, de az állandó pulzus-, majd később wattbeállítási kényszerből kifolyólag részsikereim sem lettek az ultratávokon, úgyhogy nincs is mire okoskodnom a „Hogyan fussunk le hosszú távokat?” témakörében, de…

Azt sejtem, hogy minden szakmai magyarázat ellenére (úgymint: megfelelő edzésmunkával bárki le tud futni egy Spartathlont is) igenis vannak olyan alkatú emberek, akik a sokévnyi, napi szinten lelkiismeretesen elvégzett tréningek ellenére sem lesznek alkalmasak arra, hogy monotonul hosszú távokat teljesíteni tudjanak. A legtöbb, amit elérhetnek, és amivel elégedettek is lehetnek, hogy huszonöt kilométerig eljutnak úgy, hogy a mozgásuknak még valóban van sportértéke…

Fotó: Shutterstock

A „rosszul futóknak” ráadásul nehéz olyan cikket, blogot találni, amelyben választ kaphatnak a problémára (mármint: én ezt valamiért nem bírom), vagy minimum önmagukra ismerhetnek a futógondjuk kapcsán. A gyerefutni.com oldalon azonban van két cikk, amely sok részletében választ adhat a lassú futók dilemmáira. A szerző, egyben a futóközösség vezetője, Krátky Egon a pulzusalapú edzés mikéntjeivel foglalkozik, és a hosszú lélegzetű írása végén választ is ad az örök kérdésre, hogy mikor érdemes adatokat lesve teljesíteni az edzés- vagy a versenytávot. A másik cikk szintúgy a gyerefutni.com blogmátrixában olvasható, amelyben a versenystresszről van szó, s arról a mentális helyzetről, amelyet még a tapasztaltabb sportolók sem tudnak mindig hatékonyan kezelni.
S hogy a végén visszakanyarodjak a „Lassan fuss, tovább érsz” témaköréhez, előbb-utóbb mindenki kísérletezik valamilyen futótechnikával. Vannak, akik esküsznek a Niko Niko-módszerre, amely szó szerint fejtetőtől talpig különleges mozgássort kíván az űzőjétől, hiszen megfelelő testtartással, szinte lépésben és nem utolsósorban a meditatív képesség felerősítésével kell kocogni – viszont aki jól csinálja, a jelek szerint a végtelenbe is elfuthat. Irigylem is őket…

No hát, akkor itt a vége a történetnek, mert ezek szerint akad példa arra, hogy aki lassan fut, tovább is ér…

Ezek is érdekelhetnek

Hozzászólások

Kövess minket a Facebookon!

AJÁNLÓ

Friss

Várta, hogy hátba csapják a többiek, de senki sem érte utol
Volt, aki matyóhímzésben úszta át a Balatont vasárnap
Kiújult a sérülése, jöttek a démonjai, de nem hallgatott rájuk és ezüstérmes lett
Gyúrással lazít a spanyol sikerkapitány
A kapitány a változó szél miatt trükkös, de parádés világbajnokságra számít

Videók

Hetvenévesen úgy futotta le a száz métert, hogy leesett a nézők álla
Mint egy sosem látott világ: merülés a jég alá, egyetlen mély levegővel
A rendőrök biztos nem örülnek neki, de így is át lehet bringázni egy hídon

Hegymászás

Halála előtt nevet adott gyermekének – az Everest egyik legnagyobb tragédiája
A Mount Everest máig megoldatlan százéves rejtélye
Minden férfi szerelmes volt belé, ő viszont csak a hegyekbe: az első nő a K2-n

Receptsarok

Paleo citromtorta
Egyszerű zöldséges tészta
Zöldségleves húsgombóccal

Ausztria

8 tipp az éjszakai baglyoknak
Tekerni, feltöltődni, jót enni! – így lesz teljes a nagy tókerülés
A magasság mámora: 14 lenyűgöző látnivaló a magyar határ mellett
Csodálatos panoráma Majomheggyel és sasreptetéssel
A világ legfélelmetesebb túrája: ki mer felmenni ezen a létrán?

Fallabda

Jótékony célú nevezés fallabdában
Irány a fallabdapálya!
Fallabda: nem olcsó, cserébe élvezetes

Horgászat

Jimmy Carter: emlékezetes horgászatok
Nagy fogások: Beckham lazaca, Ibra csukája
Huszonhat tonna ponty a Balatonból
Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.