Láttátok, hogy az idén mindenki mosolygott?
Ezt mondta Dóri, aki ötvenöt kilométert futott le egyben: kora reggel elrajtolt a Club Aligából, és kora délután megérkezett Pécselyre.
A megjegyzése azért fontos és érdekes, mert az „ötvenöt kilométeresek” érzékszervei rögvest a nagy futás után legkevésbé a mosolyra rezegnek, sőt a megállás inkább sírós, hisztis állapotba rántja az emberlányát és -fiát, úgyhogy – ha szabad ilyet javasolni – ezt a dicséretet az UB rendezői csapatának a legmagasabb polcra érdemes feltennie.
S való igaz: ez a verseny a hatalmas indulói létszámhoz (11 500) viszonyított tömegmentes rajtoltatással, a váltópontok szellősségével, a parkolási lehetőségekkel, és igen, a több mosollyal volt sokkal több, mint a korábbi, szerintem akkor is emlékezetesen jó UB-k.
Mindenesetre a nyugalom átragadt az úton lévőkre is.
Valahol Dörgicsénél villant be: nicsak, itt lehet dumálni futás közben is.
Mert az idén nem volt annyi „görcsbe rándult arc” a váltópontok közötti alkalmi társaságban.
Na jó, rendben, nem valami nagyokat, világmegváltókat beszélgettünk, még csak nem is röhögős témákat feszegettünk két levegővétel között, de mi, lányok, srácok, fiatalok és kevésbé fiatalok valahogy empatikusabbak voltunk egymással. A Balaton-felvidéki szakaszon egy ideig például a Spartathlon-teljesítő Káldi Péterrel együtt döcöghettem – ami azért volt megtiszteltetés, mert ő egymagában futotta le a 221 kilométert, tehát az energiájának nem csekély részét talán épp a legnehezebb terepen még rám is pazarolta, úgyhogy így utólag s jóformán ismeretlenül hajtok fejet a célba érkezése iránti tiszteletem jeléül –, s még olyan témákat is megvitattunk, hogy a legendásan vastag talpú futócipők korai típusaiban falevél vékonyságú volt a cipőnyelv.
Később aztán találkoztam még futásmániás bloggerrel, láttam a férfit, aki mezítláb rótta a kilométereket. Rácsodálkoztam arra a futóra, akinek csak egy vékony saru volt a talpán. Megelőzött az a srác, aki rakétasebességgel szokott velem szemben futni (tényleg mindig csak szemben!) a Vác felé vezető bringaúton. Siófokon megláttam az Ultra című film egyik főszereplőjét, Szabó Bélát (ezúttal kísérő volt), akinek az egyéni Spartathlon-küzdelme adott rengeteg inspirációt, s megtörtént az a csoda is, hogy vele az út mentén ismeretlenül is kezet foghattam. Kicsivel később, valahol Balatonvilágosnál megelőzött, majd hirtelen visszafordult, és pacsit adott egy szőke hölgy – na, ekkor gondoltam arra, hogy a cammogós kocogásom láttán sokan azt hihették hátulról, hogy a cél felé lépésről lépésre küzdő egyéni induló lehetek én is.
Pedig nem…
Csupán arról volt szó, hogy az Ultrabalatonon 2018 május 13-án hajnalban békés, nyugodt, szeretni való emberek lettünk mindahányan ezen a Földön…
