Csécsei Zoltán az alvással taktikázott

Az elmúlt három évben talán a One Way Ticket Run nevű tihanyi ultraversenyt úszta meg a legkevesebb problémával, és a tavalyi 33 után ezúttal 52 órával bizonyult a legjobbnak.

Ugye tudja, miért mondom, hogy nemcsak ultrafutónak, hanem jósnak is elsőrangú?

Mert megtippeltem, hogy a győzelemhez ötven-ötvenöt óra között kell teljesíteni? – kérdezett vissza Csécsei Zoltán, aki 52 órával, csaknem 350 kilométerrel nyerte meg a Tihanyban rendezett Riska 1 Way Ticket Run-versenyt. A második az 52. (6.706 kilométeres) körre szintén elinduló, ám közben elalvó Geszti Péter, a harmadik Drexler Gábor (37 óra) lett.

Kipihente a fáradalmakat?

Teljesen jól vagyok, egy vízhólyag keletkezett, talán az elmúlt három évben most úsztam meg a legjobban ultraversenyt. Másnap még sokszor álmos voltam, csak enni keltem fel, illetve mosdóba menni, meg átpörgettem a Facebookot, egyébként például a kislányommal aludtam négy órát.

 

 

Hogyan viselte, hogy az utolsó tizennégy órában már csak ketten maradtak versenyben?

Egyáltalán nem zavart, ahogy az sem, amikor többen voltak, mert csak magamra koncentráltam. A harminchetedik körig a sportolómmal, Drexler Gáborral futottam, addig zenét sem vittem magammal, és utána is csak talán öt körön keresztül hallgattam. Elvoltam, tettem a dolgomat. Felosztottam öt szakaszra a pályát, mindig csak a következő etapra összpontosítottam, és hogy gyorsan frissítsek, minél többet pihenjek. Valószínűleg ezért is nyertem.

A női győztes Fűrész Edit mesélte, hogy nem aludt. Önnek miként alakult a taktikája?

Én pontosan az alvásra építettem, mindig a lehető leggyorsabban vízszintesbe akartam helyezni magamat, majd aludni, aztán óra 58:30-kor keltettek, másfél percem volt összeszedni magamat a rajtig. Gondoljunk bele, óránként csak tíz perc alvás is kétszáznegyven perc, azaz négy óra egy nap alatt – az nem rossz.

Az első éjszaka telt nehezebben, mert akkor még sokan voltak versenyben, és három méterre a fejemtől hangosan nevetgéltek – amivel nincs semmi gond, nyilván mindenki jól érzi magát, csak én ötven órára kalibráltam magamat, tudtam, ha nem pihenek, nem sikerülhet.

A második éjszaka már elcsendesedett a mezőny, előfordult, hogy tizenöt percet is aludtam, még némi mély alvás is belefért. Remekül alszom, olykor otthon is csak reggel, a letört ágakból látom, hogy éjszaka vihar volt, mert nem ébredek fel rá. Estére mindig lefárasztom magamat, kidobom a szemetet a gondolataim közül, és nincs, ami mérgezze az alvást.

Ha már vihar, önt elkapta Tihanyban?

Mivel általában harmincöt-negyven perces köröket futottam, éppen beértem a körömről, amikor igazán esni kezdett, még eszembe is jutott, hogy Geszti Péternek még van néhány perce. A következő rajtra aztán lecsendesedett az időjárás. Viszont nehézséget okozott, hogy utána megérkezett a szél, a majdnem hét kilométer arra pedig éppen elég volt, hogy megizzadjak, és nem öltöztem át minden körre. Így aztán a nedves ruhában a szeles időben futva a körök elején kellett fél-egy kilométer, mire bemelegedtem.

Küzdött egyéb problémákkal?

Nagyjából kétszázötven kilométer után elkezdtek fájni a lábaim, ám aztán a háromszázadik kilométerre megszoktam, vállalhatóbb lett a fájdalom, meg én is lassítottam. A legfontosabb volt megőrizni a mentális frissességet. Rengeteg kilométer van bennem, nagyképűség nélkül mondhatom, valószínűleg én edzettem a legtöbbet a mezőnyből, erősek az izmok, a csontok, a szalagok, jó az anyagcsere, szóval vártam, hogy így alakul. És bár megtippeltem, reméltem, nem kell hozzá ennyi óra. Hiányzott a kislányom, a családom.

Egyébként a sok edzés automatikusan „lefordítható” erre a speciális formátumra?

Azért a sok kilométer elraktározódik, ráadásul ez volt a huszonegyedik kétszáz kilométer feletti ultrafutásom. Tavaly már csináltam ilyet, akkor harminchárom órával nyertem, és edzésben is próbáltam magam hozzászoktatni a formátumhoz: pihenőkkel naponta többször lefutottam a hét kilométert, hogy a versenyen csuklóból menjen. A tanítványaimnál is ezt a módszert alkalmaztam, és remek eredményeket értek el.

Tudott, akart egyáltalán figyelni rájuk?

Abszolút, a pályán volt egy oda-vissza szakasz, ahol rendszeresen találkoztunk, illetve a rajtnál – ilyenkor próbáltam őket biztatni, motivációt adni, még jobban figyelni arra, akin láttam, hogy már kicsit elege van a versenyből. Máskor nem volt alkalmam, mert többnyire én értem leggyorsabban a célba, és aludtam, amikor ők végeztek a körükkel.

 

 

Dicsérte a tanítványokat, de hogyan látja saját teljesítményét?

Nagyjából erre számítottam. Úgy érzem egyébként, ha a világbajnokságon lettünk volna, ha még nagyobb a tét, és kell egy nagyon jó magyar eredmény, meg tudtam volna fejelni.

A győztes kijut Amerikába – fogalmazott korábbi cikkében. Pontosan mit lehet tudni erről?

Még nem néztem utána, mert úgy gondoltam, nyugtával dicsérjük a napot. Most előbb meg kell írnom néhány edzéstervet, utána keresgélek információkat. Meglátjuk, mekkora összeget kell fordítani a versenyre, nyilván a családi kasszából nem akarok túl nagyot.

 

Apja lánya

Csécsei Zoltán elmondta, az 52 óra alatt egyszer vagy kétszer beszélt a feleségével és az augusztusban kétéves kislányával, mindenki tudta, nagyon leköti a verseny, és „apa” sokáig távol lesz.

„Vagy ahogy a kislányom mondja, apita. Igazából nem tudom, mennyivel egyszerűbb ezt mondani, mint azt, hogy apu vagy apa. Talán azért, mert az apja is mindig a nehezebb utat választja…”

 

Fotók: RunDevu Running Events Hungary

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.