Rohamosan közeledik a 2025-ös Kinizsi Százas, Magyarország legrégebbi teljesítménytúrája, amelynek során Békásmegyerről rajtolva Tatáig mintegy 100 kilométert tesznek meg vállakozó szellemű résztvevők. Az indulók között elszórva találni fanatikusokat (akik már ki tudja hányadjára vágnak neki a teljesítésnek, és elképzelhetetlennek tartják az életüket az éves Kinizsi nélkül), elsőbálozókat (akik innen-onnan hallottak a Kinizsiről, esetleg egy ismerős buzdítására vetődött fel bennük a gondolat, hogy nekivágnak), a korábban elbukó és másodjára (harmadjára, negyedjére, sokadjára) az első teljesítést hajtókat, és olyanokat is, akik egyszer már teljesítették a túrát, de új motivációt kaptak ahhoz, hogy ismét végigmenjenek.
Kis személyes megjegyézés: szerzőként az utóbbi csoportba tartozom, a 2018-as sikeres teljesítés (amit két sikertelen próbálkozás előzött meg) óta nem igazán foglalkoztatott, hogy újra részt vegyek a túrán, még úgy sem, hogy bátyám rendszeres teljesítő. Pár hónapja azonban húgom bejelentette, hogy szeretne elindulni a Kinizsin, én pedig azonnal kedvet kaptam hozzá, hogy ha valóban belevág, akkor elkísérem. Komoly felkészülésről részemről nehéz lenne beszélni, valójában a túra első harmadán „edzettem” néhányszor. Legutóbb Békásmegyerről a dorogi vasútállomásig túráztamel, ami a túra első 37 kilométerét fedi le, azaz valamivel több, mint a harmadát. Az alábbiakban ennek a túrának a tapasztalatait osztom meg, hozzátéve, hogy az időjárás kifejezetten a kedvemben járt, kissé borongós, de kellemes 15-17 fokos időben indultam útnak, csak néha szemerkélt az eső, a terep pedig az előző napok nagyrészt száraz időjárása miatt nem volt saras.
Kilátás a Nagy-Kevélyről
A Nagy-Kevélyig tartó szakasz
(összesen 6.15 kilométer, 442 méter szintemelkedés)
Főiskolás emlékeimből táplálkozva ennek a fantázianeve lehetne: „bevezetés a Kinizsibe”. Szinte a rajt pillanatától kezdve felfelé kell haladni, elenyésző a könnyed, sétálós, egyenes szakasz. A terep alapvetően jó minőségű, visizonylag széles, két ember is elfér egymás mellett. A hegy csúcsa felé érve aztán egyre sziklásabbá válik, és amikor az ember azt hinné, hogy felért a tetőre, valójában csak egy gyönyörű kilátópontot ért el, a csúcsig kicsit még mászni kell. Érdekes, hogy a túra alatt itt volt az egyetlen eset, amikor vadállatot láttam, Békásmegyerről kifelé haladva egy nyúl bukkant elő, a hangulatba kerüléshez érdemes meghallgatni Kollár Klemencz László vonatkozó klasszikus dalát.
A Nagy-Kevéllyel kapcsolatban kifejezetten szerencse, hogy a túra elején letudható, éppen elrajtolva, frissen, energikusan ugyanis sokkal kevésbé tűnik fárasztónak, mintha Tata előtt lenne közvetlenül. Kezdő túrázóknak mindenesetre jó erőpróba az oda-vissza megmászása, akár edzésnek is.
Csobánkai műút, a Hosszú-hegy előtt
A Trézsi-kútig tartó szakasz
(összesen 18.17 kilométer, 779 méter szintemelkedés)
A Nagy-Kevély lefelé jövet ajánlott figyelni, hova lép az ember, a sziklás terepen nem könnyű az ereszkedés. Ahogy aztán földessé válik az út, jó időben nagyon jól futható – itt sok időt lehet nyerni, ha az ember nekirugaszkodik, és belekocog. Esős időben viszont valódi sártengerré válhat ez a rész, könnyen seggre lehet esni. A hegyről lefelé jövet az csobánkai műútig már kellemesebb az út, és az irányt sem lehet eltéveszteni, meglehetősen egyértelmű, mikor és merre kell átváltani a Kéktúra jelzésére. Ennél jóval erőt próbálóbb a soron következő Hosszú-hegy, amelynek a nehézsége nem is a terepviszonyokból fakad, egyszerűen unalmas hely, az első biztos ellenőrzőponton kívül más érdemleges nincsen itt. A javaslatom: amint csak lehet túl kell lenni rajta, a lejtőknél érdemes kocogásra váltani, a Trézsi-kúthoz (Szeretet-forrás) elérve pedig feltölteni a kulacsokat, és felkészülni lelkileg a Pilis szerpentinjeire.
Trézsi-kút, a víz iható, kulacsokat ajánlott itt feltölteni
A Pilis-nyeregig tartó szakasz
(összesen 26.11 kilométer, 1090 méter szintemelkedés)
A Trézsi-kút elhagyásával újabb mászás következik, de itt legalább nem lehet panaszkodni a látványra! A Pilis szerpentinjeiről csodálatos kilátás nyílik a környékre, talán nem tévedek nagyot, ha úgy gondolom, a túra résztvevőinek legalább a fele megáll egy pillantra szétnézni, és lőni egy-két látványos fotót. A szervezők nem véletlenül hívják fel a figyelmet arra, hogy tilos (!) levágni a szerpentineket, hiába lenne csábító keresztben átvágni az egészen és felérni a csúcsra. Amellett, hogy védjük a természetet, az igazi Kinizsi-életrézéshez hozzátartozik ez a kis tekergés. A kijelölt útvonal ugyan nem visz fel a Pilis legmagasabb pontjára, de ez nem probléma, az ereszkedés és a Pilis-nyeregig tartó rész megint egy kellemesen kocogható szakasz, amely lehetőséget ad arra, hogy az ember kifújja magát, és gyorsabb tempóban egy kis időt nyerjen. A Pilis-nyereg sokaknak az első olyan pont, ahol kicsit nagyobb pihenőt tartanak, jó okkal. A környéken kisebb kirakodóvásár mellett padok és asztalok várják a megfáradt túrázókat – fel lehet tölteni a készleteket.
Pilis-nyereg, pihenőhely – a Kinizsi alatt jóval nagyobb a nyüzsgés
A Dorog, sorompóig tartó szakasz
(összesen 36.41 kilométer, 1172 méter szintemelkedés)
A Pilis-nyeregből azzal a tudattal lehet továbbindulni, hogy az ember hamarosan visszatér a civillizációba. Tempótól függően egy-másfél óra Kesztölc, ahonnan pedig csak egy ugrás Dorog. A terep szinte végig lejt, száraz időben jól futható, és kényelmes haladni. A 10 kilométeres távra mindössze 82 méter szintemelkedés jut, így fel lehet venni a kényelmes túratempót, és felkészülni a Nagy-Getére, a Katlanra, és a Mogyorósbánya előtti borzalmasan rosszul eső Kő-hegyre. Dorog ezekhez képest a nyugalom szigete, így érdemes egyet szusszanni a városban (a kevésbé felkészültek, illetve a sérültek itt akár ki is szállhatnak, az útvonal párszáz méterre halad a vasútállomástól, amellyel 55 perc alatt visszajutni a Nyugati pályaudvarra), sokan bedodnak itt egy-két sört, beszaladnak boltba vagy magukhoz vesznek egy kis meleg ételt.
A Pilis szerpentinjeiről sem lehet panaszkodni a panorámára
ÁLTALÁNOS TIPPEK:
– A Kinizsi Százast komoly felkészülés nélkül is lehet teljesíteni, de nem érdemes. A 100 kilométeres nem gyerekjáték, komolyabb pihenés nélkül is legalább 20-22 órás folyamatos ébrenlétet, menetelést igényel. Igen, vannak akik ennél is gyorsabban teljesítik a távot, de ők nem csak kocognak néha-néha, hanem komolyan futnak, és akinek nincsen tapasztalata a terepfutás területén, az jobb, ha nem itt kezdi el megszerezni.
– A hátitzsák, amit magunkkal viszünk, legyen minél könnyebb. Egy 20 literes, jól pakolható táskában minden elférhet, a váltóruhadaraboktól kezdve az ellátmányon át mindenkinek a saját kis extrákig. Fejlámpa legyen, előzetesen ellenőrizzük a működését, és vigyünk hozzá pótelemet!
– Folyadékból (legyen víz vagy izotóniás ital) a hátizsákban 1–1.5 liter bőven elég. A túra során több helyen lehet újratölteni a kulacsokat, vásárolni innivalót és többet csak feleslegesen cipelnénk. A sótabletta, zselék és egyéb táplálékkiegészítők hasznosak, de érdemes a hatásukat előzetesen letesztelni, mert nem jó hasmenés miatt az erdő félreeső részén gubbasztani…
– Kerüljük a mázsás túrabakancsot. A terep időnként sziklás, de alapvetően sehol nem kívánja meg, hogy a mázsás cipőt. Egy könnyed túracipőben vagy terepfutócipőben sokkal komfortosabban érezhetjük magunkat. Jó kérdés, hogy a cipő vízálló legyen vagy sem, ez időjárás és egyéni döntés.
– Váltópóló(k) és változokni(k) erősen ajánlottak. Ugyancsak jó, ha van nálunk némi izomlazító krém, illetve fájdalomcsillapító. Ha pihenőt tartunk, nyújtsuk le az izmokat, vegyük le a cipőt, kicsit masszírozzuk meg a talpunkat. Ne csak üljünk vagy feküdjünk, mert akkor az izmok lemerevednek, és sokkal nehezebb lesz újra elindulni.
