Húzd ki a dugót!

Sajnos eljött az a pillanat, amikor kiderült, a gépi világ nélkül félemberek vagyunk csupán – a Nemzeti Sportban megjelent publicisztika arról szól, vajon rádöbbenünk-e arra, a lelkünket is meg kell erősíteni az állóképességünk érdekében.

 

Emlékszem a kicsi tornaterem bejárata felett a kék kartonlapra ragasztott piros betűs feliratra: „Ép testben ép lélek!”. Gyerekfejjel szinte semmiféle jelentőséget nem tulajdonítottam a szövegnek, mostanában viszont egyre többször bevillan ez az emlékkép, leginkább a napi vészjósló aktualitások miatt, hogy kicsivel több mint egy emberöltő elteltével a világ ügyes-bajos dolgai, benne az „ép testben ép lélek” bölcselet új értelmet nyert.

S hogy rögvest a közepibe vágjak: minden újításával, tohonyaságával, fertőzésével együtt – Nagy Feró után szabadon – utálom az egész 21. századot, mert az atomkori „mohó sapiens” az elmúlt évtizedek során végképp eladta a lelkét az ördögnek.

A teljes mentális tespedés, az elmerülés a digitális világban, a mátrix posványa mára ellepett mindent: az emberi szellem félig-meddig már a gépbe költözött, mintha a test már nem is létezne ezen a világon, a gondolat, a tudat van bezárva a chipekbe, byte-okba, bitekbe, s küszöbön áll a pillanat, amikor a mélyre hűtött szervertermek speciális temetői lesznek – abszurd módon – az élet új bölcsői.

S hogy e rémképfestés miként kapcsolódik a sporthoz?

Például úgy, hogy még e vészterhes időkben sem tagadom, képtelen vagyok a számítógépes játékok gombnyomogatóit heroizálni. Bármi módon is sugallják, hogy az a jövő, amit a székben, a villódzó monitor előtt ülve tesznek a fiatalok, nincs az az érv, ami ennek egészséges voltáról meggyőzne, még akkor sem, ha néhány, agymosásra is alkalmas marketinganyagban azt olvashatom, az e-sportolás az olimpiai ideálokat megtestesítő versenyzők erőfeszítéseihez hasonlatos. De nem, nekem semmiféle filozófiasztaniolba csomagolva sem tudják eladni, hogy íróasztali játékosból igazi sportoló lehet.

Fotók: AFP

Főleg most vagyok hitetlen, amikor a természet az ember ellen fordult, megmutatva, hogy testi, s ami legalább ilyen fontos, lelki- és mentális erő nélkül mily gyengévé, sebezhetővé, betegessé válhatunk.

Ez az a pillanat, amikor még inkább el kellene gondolkodni azon, vajon megérte-e beteríteni és beszennyezni a földet kábelekkel, frekvenciákkal, rádióhullámokkal, pixelekkel.

Persze erre a felvetésre itt van a válasz is: nem érte meg, hiszen megijedtünk önnön törékenységünktől s a fenyegető haláltól. Eljött a pillanat, hogy a sportos élet a koronavírus-járvány idején afféle bölcsek köve lett – az elpuhult testek, a közömbösség, a sebezhető immunrendszer megmentője. Olvasom, hallom, sőt látom, hogy hirtelen megnőtt a kocogókedv, pedig a futás nem az a patikaszer, amellyel – bő vízzel bevéve vagy mélyen a bőrbe dörzsölve – elmulaszthatjuk a bajt. Ettől függetlenül megsokasodott a hobbifutók száma azon a terepen is, amelyiken hosszú évek óta jellemzően ugyanazokat az arcokat látom: a férfiét, aki minden évben körbefutja a Balatont, s nekiveselkedett a Spartathlonnak is (kétszáz kilométer feletti teljesítményekről van szó); a törékeny, a kocogás közben mindig magában mantrázó hölgyét, aki aszketikus módon a hétvégén hat-nyolc órát (!) tölt el azzal, hogy oda-vissza futja ugyanazokat a távokat többször egymás után. Annak oka, hogy e kihaltabb útszakaszon is népesebb lett az elmúlt hetekben a futással kísérletezők tábora, nyilvánvaló: mindenki a maga módján próbál védekezni a kontinenseket megfertőző kórság ellen. Ez rendben is van. Hanem azért csak le kell írnom azt az esetet is, amely rávilágít, hogy ezzel a gondolkodással, a hirtelen népszerűvé váló „Kocogással, futással a vírus ellen” akcióval sincs minden rendben. A minap régen látott ismerősöm zihálva kapaszkodott bele az útmenti korlátba, látszott rajta a futómozgás minden kínja, eltunyult testéről folyt a víz, feje vöröslött, miközben – mély kontrasztként – keskenyedő szájának vonala sápadtfehér volt. Megkérdeztem, segíthetek-e, de mint mondta, nincs baj, csak éppen az élet őt is home office-ra kényszerítette, s eldöntötte, ebben a helyzetben futni kezd, hogy legyen valami pluszimmunpajzs körülötte.

Ez a „kifulladós” pedig éppen az első futóedzése, a nagyívű terve szerint öt kilométer – lett volna… Nos, e nagy nekibuzdulás rajtjától számítva ötszáz méter környékén találkoztunk – a fentebb leírt állapotában…

Mondhatni, tökéletes „futóanamnézist” állított fel magáról az illető: a normál életvitel melletti tunyaság alapján kifejezetten helyénvaló volt a vérbőség, az izzadás, a pulzusvihar és a kifulladás, hiszen a mozgástól régóta elszokott szervezete pontosan annyit bírt, amennyi erőt kivitt magával a vészhelyzetben megálmodott, öt kilométeresre tervezett futóútra. Leszögezem, emberünket így is nagyra becsültem a szétlihegett, a megszakadás állapotában lefutott ötszáz méterért (magam sem kezdtem másként, csak éppen szelídebb időkben tettem meg az első, keserves lépéseket), s csak bízni tudok benne, hogy lett vagy lesz még ebből hatszáz méter, egy kilométer, aztán öt és tízezer méter. De a lényeg mégsem ez. Hanem az, hogy felelőtlenség azt sugallni, s ugyanígy botorság elhinni: most elkezdeni kocogni egyet jelent azzal, hogy jótékony páncélba csomagoljuk testünket. E rövid futásban kimerült ember is sokkalta sebezhetőbbé tette magát, mert a szervezete a hirtelen jött mozgás sokkjától az ötszáz méter során kimerítette tartalékait, szóval nemhogy erősödött volna, inkább gyengült. S persze – gondolom – ugyanez a tétel igaz azokra is, akik rutinosan lefutnak félmaratonikat, ám attól, hogy most „csak azért is” hangulatban rátesznek egy lapáttal, semmivel sem válnak tökéletesebbé, mint amilyenek voltak – akkor sem, ha ezt a dicsőségüket a közösségi oldalakon zengik el. Most ébredtem rá magam is, mivel tiltakozott a saját testem akkor, amikor a január utolsó napjaiban rendezett, ötven kilométeresnek hirdetett „Yours Truly” futást letudtam. Az év elején még igencsak kevés hosszú távú edzéssel vállalt ötvenezer méter felemésztette minden energiámat, de „csak azért is” megcsináltam (lásd kicsivel fentebb), s az anyatermészet egy szemvillanás alatt kinyitotta a szervezetemben azt a védelmi reteszt, amely az évek során kiépült, s amely a legkisebb megfázás nélkül átrepített minden kórsággal terhelt időszakon – beteg lettem az eszetlen sportterheléstől.

Lám, manapság még az is kiderülhet, hogy ötszáz méter és ötven kilométer között valójában semmi különbség sincs.

S ehelyütt lehetne visszakanyarodni a legfontosabb tényezőhöz: a mentális erőhöz. A modern világ kontrollvesztése miatt sem tudok megbékélni sehogyan sem azzal, amit az internetes mánia, a közösségi oldalaktól és egyszersmind a mobiltelefonoktól, számítógépektől, elektronikus kütyüktől való függés jelent. Hogyan juthattunk el odáig, hogy ma már minden problémára a netvilágtól remélünk megoldást? Hogyan fordulhat elő, hogy a nap minden percében a telefonképernyőn való tapicskolás ad megnyugvást? Hogyan tompulhatott el úgy gondolkodásunk, hogy minden információ, ami megjelenik a szemünk előtt, szinte azonnal a valóság része lesz, s cseppnyi mérlegelés nélkül elhisszük a legnagyobb blődségeket is? Hogyan válhatunk olyan gyengévé, hogy restek vagyunk tapasztalati úton megoldást keresni, mondván, már minden ott van a világhálón?

Most eljött az a pillanat is, amikor elárasztanak minket a nap minden másodpercében megújuló, a virtuális térből kirobbantott „igazságok”…

Most eljutottunk a félelmetes, egyben figyelmeztető pillanatig, amikor már nem az újságírói fantázia része, hogy az ember szinte beleolvad a gépbe, mert fél, mert menekülni akar – a valóság elől.

Fotók: AFP

Azt még nem tudni, mennyien maradnak a futópályán azok közül, akiket a világméretű koronavírus-járvány vezetett el erre az új, a változást, sőt a menekülést jelentő útra, de üzenem, ahhoz, hogy valóban kitolják fájdalomtűrő képességüket, hogy mentálisan is visszaerősödjenek, meg kell tenniük egy nagyon nehéz mozdulatot is: ki kell húzniuk a falból azt a dugót, amely egy egészségtelen, rossz, gonosz, hazugsággal is teli világhoz köti őket.

„Orandum est ut sit mens sana in corpore sano!” – az ókori intelem adja meg a ma élőknek szóló igencsak aktuális útmutatást: „Imádkozzunk azért, hogy ép lélek legyen ép testben!”

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!

 

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.