Atlétának született: Muhari Gábor

Mindig is mozgékony gyerek volt, sporttagozatos iskolába járt, versenyszerűen atletizált. Egészségügyi problémái ellenére is bizonyította kitartását, és az ország egyik legeredményesebb hosszútávfutójává vált.

„Kezdetben nem kifejezetten a futással foglalkoztam, hanem az atlétikán belül szinte mindennel. A 400 méteres iskolai felmérőn 1.20-at repesztve első lettem az osztályból, de 601 centimétert tudtam például távolugrásban, nyolcadik végén pedig diákolimpiát nyertem ötpróbában” – kezdi felidézni gyerekkori sportos élményeit Muhari Gábor.

„A középiskolás évek alatt tértem át végleg a futószámokra, 800 és 1500 méter volt a fő távom, de akadtak hosszabbak és a klasszikus akadályfutásban is próbára tettem a képességeimet. Kétezerkettőben aztán váratlanul velem született kettős szívrendellenességet diagnosztizáltak, és az élsporttól eltanácsoltak Ezután kezdtem el a hosszabb, maratoni távok felé orientálódni.”

Ezt követően pedig nem volt megállás, és az ultratávokkal is elkezdett megismerkedni.

„Az első ultrámat kétezerhétben futottam, majd 3:02.23-as idővel megnyertem az 50 kilométeres országos bajnokságot. Az első terepultrámon, 2011-ben az Ötscher Ultra Trailen viszont elvéreztem, mert több eltévedés után szétestem fejben és csak bekocogtam a végén.”

A kezdeti nehézségek ellenére mégis a terepfutás vált igazi szenvedélyévé, az ultratávokat pedig a kiszámíthatatlanság miatt szereti. Versenyélményeit tekintve a kudarcokból rengeteget tanult, és tapasztalatait edzőként is igyekszik továbbadni.

Az ultrafutás mítosza

Felsőbb ultrás körök szerint az ultrafutás 200 kilométer fölött kezdődik. Én ennyit még nem futottam egyben és nem is igen tervezem. A magam részéről a Ultrafutók Nemzetközi Szövetségének (IAU) jelmondatával összhangban azt gondolom, hogy az ultra egyszerűn az, ami a maratonin túl van (Beyond the Marathon). Persze különbséget lehet tenni egy 3–6 órás, viszonylag még kezelhető, illetve egy 10-20-30 óránál hosszabb verseny között. Utóbbiaknál azért akarva akaratlanul is átcsúszik az egész a fáradtság, eléhezés, fájdalom bermuda-háromszögébe. Sokszorozódnak a testi-lelki leszabályozás tünetei (hányás, hasmenés, hidegrázás, hallucináció), így jó adag makacsság, mindent lebíró akarat kell a célvonal eléréséhez. Összességében az ember nem kicsit kínozza meg önmagát, hanem inkább nagyon, és testének, de főleg lelkének darabjai maradnak a pályán. Nem véletlen az sem, hogy erre az egészre aztán mindenféle misztikus és spirituális dolgokat aggatnak. Hogy ez utóbbiban van-e valami, nem tudom, akit érdekel, nyugodtan kipróbálhatja.

„Volt több nagy széthullásom. Az egyik legcsúnyább a 2018-as terepultra-világbajnokságon. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a versenyre nemigen sikerült ráhangolódnom fejben. A rajt előtt két dologban voltam biztos: nem fog jól menni és biztosan célba fogok érni. Így is lett. Óvatos kezdés után 45-nél kifordult a bokám, 70 körül teljesen megborultam. Az utolsó 20 kilométeren már szédültem az éhségtől és csak kóvályogtam az egyébként csodálatosan szép spanyol hegyvidéken, miközben eldobált, félig elfogyasztott zselék segítségével toltam magam a cél felé, ahol végül százvalahányadikként sikerült beérnem. Egyébként ellentétben a mostanság divatos »iszonyat kemény vagyok és átmegyek mindenen szemlélettel« én nem csinálok lelki problémát abból, ha feladok egy versenyt. Főleg, ha nem megy és a motivációk is felmorzsolódnak menet közben. Ilyenkor elismerem magamban, hogy ennyi volt ma, és igyekszem legközelebb jobban felkészülni, az esetleg elkövetett hibáimat pedig elkerülni. Nem kockáztatok sérülést vagy tolom ki a szükséges regenerációs időt hetekkel mondjuk egy befutóéremért, amihez hasonlóból több száz áll a szekrényben. Az esetek túlnyomó többségében ezt nem is szoktam megbánni. Hozzá kell azonban tenni, hogy főleg terepen nem mindig egyszerű a feladás kérdése, mert a kiállást követően jellemzően órákat kell várni a »záróbuszra«.

A versenyzés a lételeme

„Szeretek sportolni, szeretek futni, szeretem »szétcsavarni« magamat a végletekig, mindent otthagyni a pályán, de valójában ez nem az ultrafutás iránti szenvedély, hanem a versenyzés iránti. Sosem futnék például edzésen csak úgy egy ultrát. Ennél jobban szeretem magam. A szenvedély nekem ilyenformán időeredményekről és helyezésekről szól, nem pedig arról, hogy valamilyen távot vagy hegyet leküzdjek. Ultratávokon azért versenyzek, mert viszonylag közel tudok lenni a dobogóhoz még így negyvenen túl is. A terepultra meg egyszerűen szép. Ami nehézzé teszi az ultratávokat, az a kiszámíthatatlanság. A hosszú órák alatt rengeteg minden változhat, nem lehet mindent pontosan kiszámolni, mint mondjuk egy sík maratoni esetében, többnyire komoly stratégiára, taktikára van szükség, és nagyjából biztos, hogy holtpont is lesz. Ez ellensúlyozza kicsit azért azt, hogy megveszekedetten unalmas tud lenni csak futni és futni, közben meg édes löttyöket és zseléket az arcodba tömni.”

Tisztában van saját képességeivel, az elért eredményeivel, és a sikereit álszerénység nélkül a helyén kezeli. A jövőre pedig pozitívan tekint, és új kihívások iránt is vonzódik.

„Természetesen az összes eredményemre büszke vagyok, hiszen tudom, hogy mennyi munkával értem el őket. Amit kiemelnék talán, az a 2:25.35-ös maratonim. Amire viszont valóban büszke vagyok, hogy negyvenegy évesen gyakorlatilag bármikor le tudok futni 100 km-t, ha akarok. Azután, hogy kiderültek a szívproblémáim, gyakorlatilag minden sporttal kapcsolatos eredményem ajándék. Van néhány célom még, de már közel sem annyira fontosak, mint korábban.

Amit most kinéztem magamnak, az egy 200 kilométeres verseny, ahol a pályacsúcs 5 óra 11 perc. Az alternatív „11 város túrája”, ami nem futás, hanem korcsolyaverseny.

Az ausztriai Weissen-See-nél (Fehér-tó) rendezik minden év januárjában. Annyit kell róla tudni, hogy a klímaváltozás miatt a korábban rendre befagyó holland csatornákon már nemigen lehet korcsolyázni, így nagyszámú holland csapat látogatja a karintiai tavat, sokan ott is laknak. Jövőre 32. alkalommal rendezik meg a versenyt profiknak és hobbisportolóknak. Itt csak a célba érés lebeg a szemem előtt. A másik talán a West Highlandway Race, ami egy 153 kilométer hosszú terepultra Skóciában 4200 méter szintkülönbséggel. A harmadik meg az, hogy talán tudok faragni még a 100 kilométeres egyéni csúcsomból.”

Muhari Gábor „majdnem világcsúcsa”

A negyvenkét éves futó, aki már több éve Ausztriában él, dolgozik és edz, a kétezertízes évek elején megpróbálta megdönteni a hatórás futás világrekordját. Hogy pontosan mi történt, kiderül a novemberben megjelenő Futóarcok könyvből, amelyben Muhari Gábor arról is beszél, hogy miért nem foglalkoztatta sohasem az Ultrabalaton vagy a Spartathlon teljesítésének gondolata.

 

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.